Ahhoz, hogy a fiskális rendszer egészét, az előbb tárgyalt funkciók (allokáció, redisztribúció és stabilizáció) összefüggéseit megértsük, egy gondolatkísérletet végzünk el. Ehhez a közpénzügyi rendszert – figyelmen kívül hagyva a tényleges intézményi viszonyokat – három alszektorra bonthatjuk (Musgrave–Musgrave 1989). E modell keretei között megkülönböztethetjük az allokációs, a redisztribúciós és a stabilizációs költségvetést. Ez az elemzési megközelítés normatív, hiszen azt vizsgáljuk meg, hogy az egyes funkciókhoz milyen költségvetési jellemzők tartoznak. E virtuális pénzalapok mindegyikének vannak bevételei és kiadásai, ezek szembeállítását ábrázolják a pénzforgalmi mérlegek, amelyek egy költségvetési év összes bevételét és kiadását tartalmazzák. A költségvetési mérleg pénzügyi összefüggéseinek pontos megértéséhez a következő fogalmakat használjuk. Folyó költségvetésnek nevezzük azokat a kiadásokat – illetve az ezeket finanszírozó bevételeket –, amelyek a kollektív javak előállítása kapcsán szükséges erőforrások, termékek és szolgáltatások vásárlását vagy jövedelemátcsoportosító támogatások folyósítását szolgálják. E folyó kiadások lehetnek kormányzati vásárlások (G) vagy transzferek (TR), ezek közvetlenül nem befolyásolják az állami vagyont. A folyó kiadásokon belül szokás elkülöníteni a működési kiadásokat, amelyek a kormányzati szervezetek (hatóságok, iskolák, kórházak stb.) bér- és dologi kiadásai. A tőkeköltségvetés vagy felhalmozási költségvetés olyan kiadás – illetve annak finanszírozási forrása –, amely eredményeként nő az állami vagyon. Normatív értelemben bevételi oldalon idetartozik a vagyonhasznosításból származó bevétel, beleértve az állami eszközök eladásából származó bevételt is. A felhalmozást ezenkívül lehet a folyó költségvetés bevételi többletéből (szufficit) és hitelből finanszírozni. A klasszikus felhalmozási hitel önfinanszírozó, visszafizetésének forrása lehet a létrehozott új vagyon vagy a generált új adóbevétel.