Reinhold mellett a kanti filozófia közvetlen recepciójában Salomon Maimon (1753–1800) teljesítménye tekinthető a legjelentősebbnek. Fő műve 1789-ben jelent meg, Versuch über die Transzendentalphilosophie (Kísérlet a transzcendentálfilozófiáról) címmel. Kant maga a következőképpen összegezte a mű alapgondolatát: „Ha jól látom [a dolgozat] értelmét, akkor a [szerző] azt szeretné bizonyítani, hogy ha az értelem törvényalkotó módon vonatkozik az érzéki szemléletre (nemcsak az empirikusra, hanem az a priorira is), akkor őneki [vagyis az értelemnek] kell lennie az érzéki formák, vagy még az is lehet, hogy az anyag, azaz az objektumok alkotójának. Egyébként ugyanis nem lehetne kielégítő választ adni a quid juris kérdésére […]” (Maimon 1988: 396). Kant világosan látta, hogy a könyv eltér saját koncepciójának irányvonalától, de úgy gondolta, hogy az eltérés motívumai még magából A tiszta ész kritikájából származnak. Önéletrajzában Maimon a következőképpen jellemezte a könyv tanulmányozásának módszerét: „A módszer, amellyel [A tiszta ész kritikáját] tanulmányoztam, meglehetősen különös volt. Az első átolvasás során minden részről homályos képzetet szereztem, amit aztán önálló gondolkodással próbáltam érthetővé tenni; ily módon próbáltam behatolni a szerző értelmébe, amit egy rendszerbe való belehelyezkedésként is értelmezhetünk” (Maimon 1988: 201–202). A tiszta ész kritikájának ez a belső motívumokra épülő kritikája egyértelműen elnyerte Kant tetszését és nagyrabecsülését. Amikor Kant azt mondja, hogy Maimon kitűnően megértette az alapkérdést, akkor valószínűleg a következő kérdésre gondol: „Hogyan lehetséges a metafizika mint tudomány?” A Versuch mindenekelőtt erre a kérdésre keresi a választ. Maimon azt állítja – és ezt Kant is átveszi –, hogy e mű újdonsága abban áll, hogy a quid juris kérdését próbálja középpontba állítani, méghozzá sokkal határozottabban, mint ahogy azt Kant maga tette. A quid juris a quid facti kérdésével áll szemben. A quid facti az empirikusan fellelhető tényekre kérdez rá, illetve azokra támaszkodik; a quid juris viszont a felhasznált fogalmak, magyarázati feltételek és modellek jogosultságára és igazolhatóságára kérdez rá. Maimon a quid jurisra vonatkozó kanti kérdés radikalizálására törekszik, s épp ezt a radikalizálást hivatott jelölni A tiszta ész kritikája cím átalakítása Transzcendentálfilozófiává. „A filozófiának – ahhoz, hogy bármi értelme legyen – transzcendentálisnak kell lennie, vagyis a priori módon az általában vett tárgyakra kell irányulnia, és tulajdonképpen ezt értjük transzcendentálfilozófián” (Maimon 1963: 3). Maimon úgy gondolta, hogy a „nagy Kant” valóban felvetette és megoldotta a filozófia legalapvetőbb kérdéseit. A célkitűzést tekintve Maimon programja így megegyezik Reinhold koncepciójával: a feladat a kanti koncepció alátámasztása. A quid facti kérdésének Kantnál van egy olyan aspektusa, amelyet Maimon nem akar elfogadni. A tudományos igényű metafizika megalkotásakor Kant abból indult ki, hogy a tudomány eszméje mint olyan, már a rendelkezésünkre áll. Maimon viszont elvitatja a meglévő tudományok mint tények fennállását; ennek és csak ennek következtében erősödik fel a kanti koncepcióhoz viszonyítva a quid juris kérdés jelentősége. A kriticizmus (vagy a transzcendentálfilozófia) feladata így nem más, mint a filozófia tudományosságának megerősítése. Kant e tudományosság mintáját adottnak tekintette, Reinhold pedig az alaptétellel és a levezetési viszonyok rögzítésével próbálta meghatározni a tudományosság kritériumait. Maimon szerint viszont a metafizika lehetőségének újrafogalmazására van szükség. Ám a metafizika lehetőségeinek megteremtése érdekében az érzékiség és az értelem kanti viszonyához kell visszakanyarodnunk. A tiszta ész kritikájában Kant még többször hangsúlyozta az érzékiség és az értelem között feszülő távolságot. „A tiszta értelem nemcsak minden empirikustól különül el, hanem még minden érzékiségtől is” (Kant 2004: 142, a fordítást módosítottam – W. J.). Majd valamivel később: „a szemléletnek egyáltalán nincs szüksége a gondolkodás funkcióira” (B 123, A 91, 138).