A világban-benne-lét harmadik aspektusa immár nem a viszony két „pólusát”, hanem magát ezt a viszonyt vizsgálja. A benne-lét értelme nem térbeliség és nem ontológiai meghatározottság: a benne-lét egzisztenciális jelentése az, hogy a jelenvalólét számára már mindig is feltárulkozik a világ. E feltárulkozás alapmódjai a diszpozíció, a megértés és a beszéd. Heidegger a diszpozíció vagy hangoltság (Befindlichkeit) fogalmát a hagyományos filozófia affektus- és érzésfogalma helyett vezeti be. A hagyomány az érzésnek és az affektusnak csak másodlagos, kiegészítő szerepet adott, Heidegger ezzel szemben abból indul ki, hogy a világ feltárulásának alapfenoménje a hangoltság. A jelenvalólét ugyanis sohasem semleges módon van benne a világban, hanem mindig a viszony egy meghatározott minősége, vagyis hangoltság jellemzi. A teoretikus szemléletre összpontosító hagyományos filozófia ezt nem vette észre. A diszpozíció ugyanakkor mindig sajátos megértéssel rendelkezik: a megértés mindig hangolt. Heidegger szerint már mindennapi életünket is egy előzetes megértés jellemzi, amit azután az értelmezésben kifejezetté teszünk. Az értelmezésnek ez az előstruktúrája sajátos körkörösséget mutat: ezt nevezi Heidegger „hermeneutikai körnek”. Azt, amit értelmezünk, már valamilyen módon értjük, hiszen különben nem viszonyulhatnánk hozzá. A megértés egzisztenciális szerkezete a kivetülés: a létet a kivetülésben előzetesen megértjük, de ontológiailag még nem ragadjuk meg. A beszéd jelenti ugyanakkor a hangoltság és a megértés alapját. A nyelv Heidegger szerint nem önmagában nyugvó eszközrendszer az információcsere céljából, hanem egy eredendő alapzatra, a beszédre támaszkodik. A beszéd egzisztenciális jelentése a jelenvalólét nyitottságának egyik módja, nevezetesen az érthetőség artikulációja. Az érthetőség jut szóhoz a nyelvben, nem pedig szódolgokat rakunk egymás mellé és látunk el jelentéssel. Ezeknek az egzisztenciáléknak megtaláljuk a hanyatló móduszát is: a beszéd például fecsegéssé válhat (semmi sem érthetetlen, mindenről lehet beszélni, semmit sem kell tisztelni), a tekintet kíváncsisággá, ami elől semmi sincs elrejtve, a megértés pedig kétértelműséggé. A hanyatlás azonban nem egy eredeti állapot elvesztése, hanem a jelenvalólét állandó létlehetősége: a hanyatlás a jelenvalólét hétköznapiságának inautentikus megvalósulása, belezuhanás a nyüzsgő, tevékeny élet szétszórtságába.