A nyelv az emberi közösségek beszédtevékenységét irányító szabályrendszer, mely történetileg folyton változik, hiszen a nyelv alapja, de ugyanakkor terméke is a beszédnek. Az emberi beszéd 35–70 ezer évvel ezelőtt alakulhatott ki, míg a legrégebbi írott nyelvemlékek tízezer évesek. Jelenleg az élő nyelvek számát 3000–7000 közöttire teszik. A nagyfokú bizonytalanság abból ered, hogy egy adott kis nyelv beszélői élnek-e még, vagy használják-e anyanyelvüket. További nehéz kérdés, hogy adott esetben önálló nyelvről vagy nyelvjárásról van-e szó, aminek eldöntésében a nyelvi érthetőségi és politikai-kulturális szempontoknak van különösen nagy szerepe. A több mint 1,3 milliárd lakosú Kína államalkotó etnikumának (han) több mint kétharmada az ún. (észak)kínai köznyelv valamelyik dialektusát használja elsődlegesen (13.1. táblázat). A több száz kínai nyelvváltozatot, nyelvjárást, melyek úgy viszonyulnak egymáshoz, mint az olasz és a román, vagy a kasztíliai spanyol és a katalán, elsősorban a közös történelmi, politikai, kulturális örökség miatt sorolják mégis az „egységes kínai” nyelv kategóriájába. A politikai egység – háborús viszonyok között történő véres – széthullása eredményezte a XX. században összekovácsolt „szerbhorvát” szétválását eltérő (cirill és latin) ábécét használó szerb, horvát, bosnyák és montenegrói nyelvre. Nagy földrajzi kiterjedése miatt hasonlóan problémás az arab nemzeteket összekapcsoló, 21 országban hivatalos „arab nyelv” kérdése is. A nyelvészek úgy gondolják, hogy helyesebb arab nyelv helyett arab nyelvekről beszélni, melyeket Líbia közepétől nyugatra és keletre eső tömbökre szokás osztani. Az egyes arab beszélők közötti összekötő kapocs az irodalmi írott nyelv és a negyedük által beszélt egyiptomi arab köznyelv.