A kritikus periódusról zajló vita felveti a környezet szerepének problémáját: kulcsfontosságú vagy elhanyagolható tényező? Mi az, ami egyetemesen adott, és mi kultúrafüggő a nyelvelsajátításban? A beszéd előtti kommunikáció említett, a baba számára rendelkezésre álló formái egyetemesek és veleszületett képességek, melyek alapot adnak a születés utáni nyelvelsajátítás gördülékeny megvalósulásához. Az anya és a gyermek közti párbeszéd követi a társalgásszervezés szabályait: például a szóátadás vagy a beszélőváltás szabályai, a dialógusban való részvétel kölcsönös mintázata már jóval a beszéd megjelenése előtt tapasztalható jegyek a babák kommunikációjában. Úgy tűnik azonban, hogy a veleszületett alapok tisztán önmagukban nem elegendők egy teljes értékű nyelv kialakulásához. Az innát alapok lehetővé teszik és megkönnyítik a nyelv elsajátítását, így egyfajta „dobbantóként” működnek, de a környezeti ingerek, a társas kontextus, a gondozó és a baba közötti mindennapos nyelvi kapcsolatteremtés nagyon fontos elemei a nyelv elsajátításának. A nyelvelsajátítás motorját a baba és a környezet közti kapcsolatteremtésben látó interakcionalista nézet úgy tartja, hogy a nyelvi fejlődés főleg a gondozói üzenetek és gyermeki válaszok folyamatos, kölcsönös összjátékának eredménye. A nyelvelsajátítás ebben a szemléletben tehát a gondozóval való párbeszédeken keresztül, a társalgási helyzetekben való részvétel során valósul meg. Ennek fontos kerete a kölcsönösség (reciprocitás), valamint a baba és a mama közti közös figyelem, azaz, hogy mondandójuk tárgya közös figyelmi helyzetben van. A nyelvi fejlődés tehát közös tevékenységek során bontakozik ki, melyek egyetemes szerveződést mutatnak, és egyetemes alapokra építenek.