A párbeszédek világa a társalgásszervezés képességének azonban csak egy válfaja. A mindennapi diskurzusban nem kizárólag interaktív módon, kiegyensúlyozott kölcsönösséggel, párbeszédes formában használjuk a nyelvet, a hétköznapi társalgás és a nyelvhasználat fontos részét képezik a hosszabb megnyilatkozások: monológok, történetek (narratívák), melyekben van bevezetés, tárgyalás és befejezés. A párbeszédhez képest az elbeszélés (narratíva) nehezebb műfaj, mivel nem csupán mondatpárok tartalmi illesztéséről van szó, hanem az egész szöveg belső kohézióját kell egységesen, egészlegesen (holisztikusan) kezelni. A párbeszédben segítenek továbbá a szituációs és szövegkörnyezet keltette metanyelvi elemek: az arcmimika, testtartás, gesztusok, mutatás stb., melyek mind színesítik és segítik is a feldolgozást. A narratívában ezek azonban nem jellemző szereplők, így az elbeszélések világában való biztonságos tájékozódás és kompetencia elérése is későbbi életkorra tolódik, s valamivel idősebb korban lesznek a gyerekek történetmesélők, mint párbeszédpartnerek. A monológok és narratívák esetében mind a téma szintjén szerkesztünk egy teljes struktúrát, mind a mondatok szintjén végzünk egy konstruktív szerkesztést; azaz két szinten zajlik a nyelvi és gondolati építkezés: mondatokon belüli (mikrokoherencia) és mondatok közötti (makrokoherencia) szinten is. Az elbeszélések létrehozásának, más néven a narratívaprodukciónak az összetett folyamata tehát a nyelvhasználatnak egy kognitív funkciókban és stratégiákban gazdag színtere.