Vitathatatlan tény, hogy a történetmesélés módszertani jelentőségét hangsúlyozó filozófiai elméletek új megvilágításba helyezték a történelmi megismerés problémáját. E teóriák kidolgozói többnyire egyetértenek abban, hogy a történetekben való gondolkodás az ember alapvető kognitív képessége. Ez a megállapítás, mint azt a fentiekben láthattuk, arra a feltevésre épül, hogy az önmagát és a világot megismerni vágyó ember történetekben dolgozza fel és osztja meg másokkal információit. Fogalmai történetekbe ágyazottan rendeződnek el és válnak tudása alapegységeivé. Narratívák segítségével dolgozza fel a legelemibb cselekvési tapasztalatait, miként összetettebb gondolati konstrukcióit is. A megismerés folyamatában narratívákat alkot, majd közvetít magáról és a világról, s narratívák segítségével értelmezi a különböző helyzetekben betöltött szerepeit is. A történetekben való gondolkodás képessége kapcsolja össze közössége más tagjaival, és teszi lehetővé számára, hogy a közösség többi tagjának nézőpontját a saját énjéhez való viszonyában értelmezze. Mint Barthes írja, a narratíva „intencionális, korhoz és kultúrához nem kötött” (Barthes, 1977, 79). Vizsgálatával egyrészt választ kapunk arra az általános emberi kérdésre, hogy a tudást hogyan lehet szavakba önteni, másrészt képesek vagyunk megvilágítani, hogy miként lehetséges az emberi tapasztalatot általános, emberi, s nem kultúrákhoz kötött jelentéssel nyelvi formába önteni. Az elbeszélés az egyén világgal kapcsolatos tapasztalatait sűríti egy jól értelmezhető szemantikai struktúrába, voltaképpen „jelentést közvetít, ahelyett hogy az elmesélt események egyszerű másolatát adná” (Barthes, 1977, 79).