A telekkönyvi betétek nyilvántartása azonban nem volt pontos – a mai nyilvántartási alapelveknek megfelelően: nem volt közhiteles –, ugyanis a telekkönyvekbe bejegyzett tulajdoni állás és a tényleges birtoklás között gyakori és nagymérvű eltérések mutatkoztak. Az ilyen eltéréseket a betétszerkesztési eljárás során, vagy olyan helyeken, ahol a betétszerkesztés még nem történt meg, az 1892. évi XXIX. törvénycikk alapján indítható eljárással ugyan ki lehetett küszöbölni, nem volt azonban a peres eljáráson kívül törvényes mód arra, hogy az eltérések (anomáliák) hivatalból orvosolhatók legyenek az olyan községekben, ahol a betétszerkesztés már megtörtént és a község telekkönyve telekkönyvi betétekből állt, mert az 1892. évi XXIX. törvénycikk 1. §-a kifejezetten telekjegyzőkönyvet említett, amikor a tényleges birtokos tulajdonosul történő bejegyzését a betétszerkesztés esetén kívül is megengedte. Ezért a törvényhozás feladatául tűzte ki, hogy az egyébként példásnak tekintett telekkönyvi intézmény fejlődését veszélyeztető hibák hivatalból való megszüntetését lehetővé tegye. Ennek érdekében alkották meg a telekkönyvi tulajdon és a tényleges birtoklás között előállott eltérések megszüntetését célzó egyes intézkedésekről szóló 1927. évi XXXIV. törvénycikket. A törvényjavaslathoz fűzött indokolás szerint a telekkönyvi és a tényleges állapot között az összhangot a telekkönyvi betétekbe felvett ingatlanok tekintetében az elfogadott törvény lesz hivatva állandóan biztosítani. A javaslat ugyanis nem elégszik meg a telekkönyvek egy ízben történő rendbehozatalával, hanem előírja, hogy a telekkönyvi hatóság folyamatosan tartozik a rendben tartásról gondoskodni. Evégből a telekkönyvi bíró időnként kiszáll a községekbe és felhívást bocsát ki a tényleges birtokosokhoz. Ez az eljárás a kellő nyilvánosság ellenőrzése alatt áll, semmiféle érdeket nem sérthet: a birtokátruházások tekintetében fennálló korlátozásokat nem veszélyezteti, mert a korlátozó szabályok az eljárás során megfelelő alkalmazást nyernek; a tulajdonjognak és az ingatlanok forgalmának biztonságát és az ingatlanok hitelképességét pedig a rendezés nagymértékben előmozdítja. Az így megfogalmazott elvek alapján elfogadott törvénnyel kívánta a korabeli magyar törvényhozás biztosítani, hogy a telekbetétkönyvek a valósággal megegyező állapotot tükrözzék, azaz a telekkönyv az általa nyilvántartott tények és jogok tekintetében a korszerűség jegyében valóban közhiteles lehessen.