0. Mielőtt az orosz igeaspektusról több szempontú – formai, szemantikai és funkcionális – leírást adnánk, célszerű e kategóriát tágabb keretben mint szláv nyelvi jelenséget körüljárni, valamint összehasonlítani használatát az egyes szláv nyelvekben. Tartalmát tekintve (fogalmi-szemantikai értelemben) az aspektus univerzális nyelvi kategória, és ennek egyik specifikus megvalósulási formája a szláv igeaspektus (a szláv nyelvekben használatos nevén a „vid”). „A vid kategória a szláv ige legfontosabb sajátja” – jegyzi meg Karel Horálek, hozzátéve, hogy amit más indoeurópai nyelvekben néha aspektusnak neveznek, az teljesen eltérő jelenség (Horálek 1967: 170). Véleményünk szerint a mai szláv sajátosság mindenekelőtt e kategória következetes formalizáltságára, kötelező és rendszerszerű kifejezésmódjára vonatkozik, mely az igének valamennyi grammatikai alakját (teljes paradigmáját) átfogja, és az igék jelentős részét meghatározott szemantikai elvek szerint folyamatos–befejezett szemléletpárokba rendezi. E kategória pontos eredete tisztázatlan. Több kutató szerint tartalmát tekintve a szláv aspektus az indoeurópai alapnyelvből hozott örökség, mely fokozatosan alakította ki a mai szláv nyelvekre jellemző szabályos formarendszert. Más nyelvészek azon az állásponton vannak, hogy az aspektus jelen formájában önálló, belső szláv képződmény. Horálek leírása szerint a vid-kategória balti-szláv alapokon meglehetősen önállóan fejlődött ki az ősszláv korszakban. „A távoli görög és germán hasonmások inkább látszólagosak, s a baltiban sincs a vid kategóriának közvetlen megfelelője” – írja Horálek (uo.: 78). A szláv igeaspektus eredetének vitáját s magának az aspektusnak az indoeurópaiban rekonstruálható státuszát számos nyelvtörténész kutatta1, a hazai szlavisták közül legutóbb Pátrovics Péter szólt hozzá, aki monográfiájának egy külön fejezetében ad összefoglaló áttekintést e kérdéskörről (Pátrovics 2004: 78–91).