Az írásbeliség forradalma a római császárkorban

The Revolution of Literacy in the Roman Empire

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Grüll Tibor

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

az MTA doktora, tanszékvezető egyetemi tanár, Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Történettudományi Intézet Ókortörténeti Tanszék

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

 
Összefoglalás
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A Római Birodalom legvirágzóbb korszaka a Flaviusok korának végétől az utolsó Severus-uralkodó haláláig tartó, csaknem másfélszáz éves időszak volt (i. sz. 96–235). Az ekkor elért gazdasági eredmények – mindenekelőtt a nagyfokú globalizáltság – olyan világhatalommá tették Rómát, amely a kora újkorig páratlan volt a világtörténelemben. Az alávetett népek számára biztosított viszonylagos béke és stabilitás a kultúra felvirágzását is eredményezte: nemcsak a provinciák nagyvárosaiban, hanem még a legeldugottabb falvakban is megjelentek a tanítók, akik a betűvetés és elemi számolási ismeretek mellett némi irodalmi műveltséget is átadtak tanítványaiknak. A boldog békekorszakban a társadalmi mobilitás szerepe is megnőtt, és a lakosság egy jelentős része ráébredt arra, hogy az írástudás a felemelkedés útját is jelentheti számára. Ennek következményeképpen az írásbeliség robbanásszerűen elterjedt a Római Birodalomban: a literátus legionárius éppúgy nem volt ritka jelenség, mint az írástudó nő. Ez utóbbiak olyan foglalkozáskörökben is megjelentek, mint az orvoslás vagy a tanítás. Ráadásul az írásbeliség elterjedése ebben az időszakban nemcsak a latin és görög intenzívebb használatát, hanem az őshonos nyelvek és írásbeliségek reneszánszát is eredményezte.
 
Abstract
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

The most prosperous period of the Roman Empire spanned, for almost one and a half hundred years, from the end of the Flavian era to the death of the last Severan ruler (96–235 AD). The economic achievements of this period–above all, the high degree of globalization–made Rome into a world power that would be unparalleled in world history until the early modern era. The relative peace and stability provided to subjugated peoples also led to the flourishing of culture. Teachers appeared not only in the prosperous cities of the provinces but also in the most secluded villages, passing on–in addition to lettering and elementary arithmetic–also some literary culture to their students. In this untroubled, peaceful era, the role of social mobility also increased, and a significant portion of the population realized that literacy could be a path to their ascension. As a result, literacy spread explosively in the Roman Empire: the literate legionary was not a rare phenomenon, and neither was the literate woman; the latter even appeared in occupations such as medicine or teaching. Moreover, the spread of literacy during this period resulted not only in a more intensive use of Latin and Greek but also in a renaissance of native languages and scripts.
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Kulcsszavak: római írásbeliség, római oktatás, római művelődés és kultúra, Római Birodalom
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Keywords: Roman literacy, Roman education, Roman culture, Roman Empire
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

DOI: 10.1556/2065.182.2021.9.8
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

 

1. A Római Birodalom virágkora

 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Minden idők legnagyobb hatású ókortörténésze, Edward Gibbon 1782-ben azt írta A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának története című korszakos művében: „Ha valakit megkérnének arra, hogy jelöljön ki egy korszakot a világtörténelemben, melynek idején az emberiség a legboldogabb és legprosperálóbb életfeltételek között létezett, az illető habozás nélkül a Domitianus halála és a Commodus trónra lépése kötött eltelt időszakot nevezné meg (i. sz. 96‒180). A hatalmas kiterjedésű Római Birodalmat abszolút hatalommal kormányozták az erény és bölcsesség vezérlete alatt. A hadseregeket négy egymást követő császár határozott, de gyengéd keze tartotta féken, akiknek jelleme és tekintélye akaratlanul is tiszteletet parancsolt. A polgári közigazgatás formáit gondosan megőrizte Nerva, Trajanus, Hadrianus és az Antoninusok, akik gyönyörködtek a szabadság képében, és beérték azzal, hogy a törvények felelősségteljes szolgáinak tekintették magukat.”

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Bár e megállapítások némelyike talán eltúlzott, de ami a lényeget illeti, azzal több mint kétszáz év múltán sem nagyon lehet vitába szállni. A már a kortársak által is a „legjobbnak” (optimus) nevezett Traianus császár korára (i. sz. 98‒117) a Római Birodalom elérte addigi legnagyobb kiterjedését. Több mint 5 millió négyzetkilométeren a becslések szerint 60 millió lakos élt viszonylagos jólétben és biztonságban a pax Romana égisze alatt. Ifjabb Plinius Traianus tiszteletére elmondott Dicsérő beszédében (i. sz. 100) kiemelte, hogy ebben az időben az ókori viszonyok között elérhető legnagyobb mértékű összekapcsoltság ‒ ezt mai szóval nyugodtan nevezhetjük globalizáltságnak ‒ volt jellemző a Római Birodalomra: „Az egymástól távoli vidékeket bőkezűséged szellemében mintegy közel hoztad egymáshoz, hogy a mérhetetlen távolságokat nagyvonalúan csökkentetted” (Panegyricus 25.5. Hoffmann Zs. ford.).
 

2. Őshonos nyelvek és írások

 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az Antoninusok és Severusok kora (i. sz. 96‒235) azonban nemcsak gazdaságilag, hanem kulturális értelemben is a Római Birodalom virágkorának tekinthető. Ez egyebek mellett abban is megnyilvánult, hogy az írásbeliség robbanásszerűen elterjedt a rómaiak által uralt világban. Ez nem azt jelenti, hogy ezeken a területeken korábban nem ismerték az írást, hiszen ‒ eltérő mértékben ugyan ‒ Nyugaton, Keleten és Afrikában is léteztek olyan népek és kultúrák, amelyek már jóval a rómaiak előtt is rendelkeztek írásbeliséggel. A literalizáció forradalma ‒ ahogyan azt Greg Woolf is hangsúlyozta egyik alapvető írásában ‒ nem abban állt, hogy Róma „elvitte az írást az írástudatlan, primitív népekhez”, hanem hogy olyan társadalmi, gazdasági és politikai környezetet hozott létre, amelyben az írás szerepe addig még soha nem látott mértékben megnőtt (Woolf, 2009). Nyugaton a latin, Keleten a görög nyelvet beszélő literátus ember hétköznapi jelenséggé vált, amelybe a civileket és katonákat, férfiakat és nőket, szabadokat és rabszolgákat is bele kell értenünk. A „mindkét nyelvben jártas ember” (homo utriusque linguae peritus) ‒ ahogyan a művelteket nevezték ‒ a latin és a görög mellett esetleg még törzsi anyanyelvét is beszélte. Septimius Severus császár például pun anyanyelvű volt, s erős akcentussal beszélt latinul, bár lehet, hogy szavait lejegyezni már csak latin vagy görög betűkkel volt képes, mint az a Le Graufesenque-i fazekas, aki feljegyzéseit gall nyelven karcolta bele a kiégetésre váró edényekbe. Keleten az egyiptomiak egészen Diocletianus koráig használták a hieroglif írást, de a démotikus írással lejegyzett irodalom is reneszánszát élte a 3‒4. században, nem is szólva az akkor keletkező koptról. A zsidók hatalmas anyanyelvű irodalmat alkottak a 2‒3. századtól kezdve, gondoljunk csak a Misna és a Talmud „szövegtengerére”. De a korai császárkorban megjelenő szír esztrangela írással is jelentős irodalmi hagyaték került rögzítésre.
 

3. Az írásbeliség szerepe a birodalomépítésben

 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A literalizáció robbanásszerű elterjedése a 2‒3. században összefügg a Római Birodalom növekedésével, a meghódított térségek összekapcsoltságával (fejlett úthálózat, közlekedési eszközök), a területek közigazgatási és gazdasági integrációjával (bürokrácia, monetáris rendszer, adók és vámok), és a hadsereg ebben játszott szerepével (a római hadtudomány klasszikusa, Vegetius szerint nagy szükség van a seregben az írástudó katonákra). Keith Hopkins Hódítás könyvvel című tanulmányában lényegre tapintóan jegyezte meg: „Az írástudás nem csupán egy közömbös technikai tudás volt, amely szintjét és elterjedését mérni és elemezni lehet. Ennek növekedése a Római Birodalom politikai, gazdasági és társadalmi kultúrájában bekövetkezett változás produktuma volt. Az írástudás növekedése válasz volt az írástudás iránti igény megnövekedésére. A növekvő mértékű íráshasználat azután még tovább növelte az írásbeliség iránti igényt és keresletet. Az írásbeliség tömeges elterjedése és az íráshasználat sűrűsége kategorikusan eltért attól, ami valaha is létezett a mediterrán térségben” (Hopkins 1991, 366.).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A római császárkorban a társadalom újfajta rétegződése jött létre: a rendszer csúcsán a császár és a familia Caesaris állt; a hagyományos vezető rétegekben (senatus és a lovagrend) egyre nagyobb számban jelentek meg a provinciálisok; a vidéki városok decurio-testületeiben pedig feltűntek a gazdag felszabadítottak (libertini), akik innen kapaszkodtak fel a társadalmi szamárlétra legmagasabb fokaira (Alföldy, 2000). Ezt az új társadalmi rendszert lényegében „az írás tartotta össze” (Hopkins, 1991, 374.). A városok falait ellepték a császároknak, valamint a szenátori és lovagrendi előkelőségeknek szóló dedikációk (Ehreninschiften), sírfeliratokat pedig jószerével mindenki állíttatott magának a császároktól egészen a rabszolgákig. Ugyanakkor ez a rendszer korántsem volt statikus. A felemelkedés ‒ és persze a lecsúszás ‒ lehetősége mindenki előtt nyitva állt: a rabszolgából lehetett szabad; a decurióból lovag; a lovagból szenátor; a szenátorból pedig császár. A „szamárlétra” lépcsőfokait (cursus honorum) pedig ugyancsak illett feliratokon megörökíteni. Az ugyan elég merész állítás volna, hogy a társadalmi felemelkedés útját az írástudás vagy a műveltség kövezte ki Rómában, de számos jel mutat arra, hogy még a viszonylag szerény körülmények között élő provinciális vidéki lakosság is felfogta: az írástudás/műveltség a felemelkedés egyik fontos feltétele, ezért igyekezett fiúgyermekeit lehetősége szerint taníttatni. „A társadalmi presztízs az írásbeliséghez kötődött; a társadalmi stigma, habár különféle formákban, az írástudatlansághoz kapcsolódott” ‒ írja Hopkins (1991, 370.).
 

4. Oktatás és műveltség

 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az egyiptomi Trimithis finoman szólva sem tartozott a Római Birodalom jelentős települései közé, annak ellenére, hogy i. sz. 304-ben elnyerte a polisz kiváltságot. A Nyugati Sivatag egyik legnagyobb oázisában, Dakhlában található porfészek egyik tanácsnoka volt Szerénosz, akinek háza mellett a helyi iskola három helyiségét találták meg a régészek 2005-ben. A fehérre festett falakon a falusi tanító elégikus disztichonjait pingálta fel vörös festékkel. A görög versikék arra buzdították a nebulókat, hogy kapaszkodjanak fel a Múzsák otthonának, a Parnasszosznak csúcsaira. A falakon egyébként Homérosztól, Euripidésztől és Plutarkhosztól származó idézeteket is találtak (Cribiore, 2016). Az utóbbi évtizedekben egyre több olyan adat került elő, amely azt bizonyítja, hogy a 2‒4. században az oktatás az egykori Római Birodalom legeldugottabb területein is jelen volt, és nem csupán a városokban, hanem a rurális területeken is. A németországi Silberberg (Bad Neuenahr-Ahrweiler) mellett feltárt római villában egy falra karcolt graffito hirdette, hogy „itt verte belém az írást Gratus kegyetlen pálcája” (scribtum [sic] me docuit Grati crudilis [sic] habena) ‒ ami csak egy kiragadott mondat a tanító és a diák párbeszédéből (Scholz, 2015); a Lausanne melletti Contigny római villájában egy falra vésett görög palindromot találtak; Britanniában pedig a Frampton és Lullingstone melletti villákban kerültek elő az Aeneis jeleneteit ábrázoló mozaikok, ami természetesen nem feltétlenül jelenti azt, hogy a helyi lakosok műveltségi színvonala magasabb volt az átlagnál; de bizonyosan a magasabb műveltség (vagy legalább az iskolázottság) meglétét jelzik azok az irodalmi szövegek, amelyeket kerámiaedényekbe vagy agyagtéglákba karcoltak. Az utóbbiból egyet Kesztölcön találtak meg a régészek az Aeneis IX. énekének első két verséből vett idézettel: „Arra amott míg ez történik messze, leküldi / égi hazájából Írist sáturnusi Júnó” (AÉp, 1983, 772., Lakatos I. ford.).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

William V. Harris 1989-ben Ancient Literacy címen kiadott műve nyomán az 1990-es években egy meglehetősen terméketlen vita bontakozott ki az írástudás (alfabetizáció) szintjéről a Római Birodalomban, amit a szerző 10‒20%-ban állapított meg a korai császárkorban, az összlakosság arányában (Harris, 1989, 3‒24., 323‒332.). Ezt az alacsony értéket Harris egyebek mellett annak tulajdonította, hogy nem volt általánosan kötelező népoktatás. Csakhogy az ilyesfajta becslésekkel több probléma is van. Először is: nehéz meghatározni, kit is nevezünk „írástudatlannak”. Analfabéta az, aki nem tanult meg írni és olvasni (nincs iskolázottsága); félanalfabétának nevezzük, aki ugyan tud írni és olvasni, de nehézségekkel, esetleg csak a nevét tudja leírni; a funkcionális analfabéta pedig tud írni és olvasni, de nagyon lassan, és nehezebb szövegeket nem képes értelmezni. Mind a mai napig rosszul fordítják azt az újszövetségi részt, amelyben a farizeusok Pétert és Jánost „írástudatlan és iskolázatlan emberek”-ként (agrammatoi kai idiótai, Apcs 4:13 RÚF) aposztrofálják, holott ez egyszerűen lehetetlen. Mivel mindkét apostol zsidó volt, bizonyosan tudtak írni-olvasni, hiszen ez a judaizmusban a felnőtté válás conditio sine qua nonja. Az angol fordítások sokkal jobban kifejezik a valóságot: „unlearned and ignorant men” (KJV); „unschooled, ordinary men” (NIV); „ordinary men with no special training in the Scriptures” (NLT) stb. A félanalfabetizmus és funkcionális analfabetizmus jelenségét egyébként már az 1970-es évek elején vizsgálták egyiptomi papiruszokon (Youtie, 1971), de százalékos arányt ebből kikövetkeztetni ‒ ráadásul összbirodalmi szinten ‒ egyszerűen nem lehetséges. Csupán annyit tudunk mondani, hogy az egyiptomi Tebtunisban az i. sz. 1. század közepén legalább kétszáz paraszt tudott írni, a faluban pedig működött írnok, iskolamester és templomi könyvtár. A literalizáció szintje ráadásul területenként és társadalmi rétegenként is különbözött. Nyilvánvaló, hogy a kereskedők és légióskatonák körében magasabb volt az írástudás szintje; és a phrygiai parasztok körében is messze több volt az írástudó, sőt irodalmilag művelt ember, mint a hasonló emberek között Germaniában.
 

5. Levéltárak és könyvtárak

 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

„A római adminisztrációs gyakorlat rendkívüli mértékben növelte a levéltárakban rögzített és őrzött információk mennyiségét. Maguk a »bibliotéka« és az »archívum« kifejezések is a hellenisztikus görög intellektualizmus és a római közigazgatás közös vívmányai voltak” (Hopkins, 1991, 372.). Az írott információt olyan módon kellett tárolni, hogy bármikor könnyen újra előhívható és felhasználható legyen ‒ és ez egyaránt vonatkozott a levéltári dokumentumokra a könyvekben manifesztálódó tudásra. Az írás a hatalom eszközéül is szolgált, azáltal, hogy kiterjesztette a kollektív emlékezetet. A gyermekszületésekkel kapcsolatos nyilatkozatokat, a vagyoni cenzust, az adófizetésről szóló bevallásokat, továbbá a lakossági beadványokat és a rájuk adott hivatalos válaszokat, nem is szólva a kormányzattól érkező törvények, rendeletek, kiáltványok stb. szövegeiről, mind-mind archívumokban kellett őrizni, hogy szükség esetén előhívhatók legyenek. A tartományszervezetek irtózatos mennyiségű iratot termeltek: Subatianus Aquila, aki i. sz. 206‒211 között volt Egyiptom praefectusa, három nap alatt 1804 petíciót kapott (P. Yale I/61.). A Lex Iulia de repetundis (i. e. 59) elvárta a tartományi vezetőktől, hogy elszámolásaikat (rationes) a tartomány két legnagyobb városának levéltárában helyezzék el. Az ifjabb Plinius, aki i. sz. 110‒112 között Bithynia és Pontus helytartója volt, leveleinek 10. könyvében számos alkalommal idézett korábbi helytartók és császárok rendeleteiből, melyeket a helyi levéltárban talált. A közigazgatás mellett a földtulajdonviszonyok is alaposan átrendeződtek. A coloniák territoriumait minden esetben centuriatio útján mérték fel és osztották ki. A „tulajdoni lapokat” a coloniák levéltáraiban őrizték, de nemegyszer kőbe vésve is közszemlére tették, például Arausióban (Orange). A mezőgazdasági területeken a patakok, folyók, öntözőcsatornák használati jogát is feliratokon publikálták. A Római Birodalomban elképesztően sokféle határ létezett: a már említett provincia- és coloniahatárokon kívül a légióstáborok területei (prata legionis); a templomok temenosai és földjei; a törzsi civitasok területei; a folyópartok; nem is szólva a császári és magánbirtokokról ‒ de még az erdőkben is voltak figyelmeztető feliratok, amelyek jelezték, hogy bizonyos fák kinek a tulajdonát képezik (Grüll, 2013). Márpedig ahol sokféle határ létezett, ott sok lehetőség nyílt a határvitára is, amelyek megoldásához ismét csak „földhivatali” dokumentumokat (határozatokat, tulajdoni lapokat, térképeket) vettek igénybe a rómaiak. Az észak-afrikai Thudedenses törzs határainak megállapításakor (i. sz. 202) például több mint kétszázéves dokumentumokra hivatkoztak (AÉp, 1985, 972.).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

2017-ben a régészek Germania Inferior fővárosában, Colonia Claudia Ara Agrippinensium (Köln) területén bukkantak rá egy tekintélyes méretű (20 m hosszú és 9 m széles) épületre, amely könyvtárként funkcionált. Az egykori forum délnyugati sarkán feltárt épületet i. sz. 150‒200 között emelték. Az eddig feltárt római kori könyvtárépületek puszta felsorolása (Thugga, Ephesus, Sagalassos, Athén, Taormina, Tebtunis, Oxyrchynchus) abból a szempontból érdekes, hogy nem csupán tartományi székhelyek, hanem meglehetősen jelentéktelen városok is akadnak közöttük (Casson, 2001). Ezt a képet csak megerősíti, ha megnézzük, honnan kerültek elő helyi könyvtárakra vonatkozó feliratos utalások: Lucentum (Hispania), Comum, Dertona, Volsinii, Suessa Aurunca (Italia), Dyrrachium (Dalmatia), Prusa (Bithynia), Soli (Cyprus). Talán nem szükséges bizonygatni, hogy ezek a helyek nem tartoztak a birodalom legfelkapottabb települései közé, az itteni könyvtárakat általában helyi gazdagok adományozták szülővárosuknak (például a sokat emlegetett ifjabb Plinius Comumnak). A „furor bibliothecarum” abban is megnyilvánult, hogy már a fürdőkben is lehetett könyvtárba járni: Traianus (106), Caracalla (216) és Diocletianus (305) thermáiban is felüdíthették szellemüket a könyvek szerelmesei, sőt egy „a fürdők görög könyvtárának igazgatója” (vilicus thermarum bybliothecae Graece, CIL VI 8679) felirat is előkerült Rómából, ahol a 4. századra már tizennégy nyilvános könyvtár fogadta látogatóit. Ebből a rövid áttekintésből szándékosan hagytuk ki a magánkönyvtárakat, de egy típusról még kell beszélnünk: a templomi bibliotékákról. Különösen Egyiptomban van jelentős múltjuk ezeknek a bibliotékáknak ‒ ezt egyebek mellett Wessetzky Vilmos (1909‒1997) kutatásaiból is tudjuk ‒, amelyek elsősorban teológiai, tudományos (például: orvostudományi, farmakológiai) és történeti szövegeket őriztek. Az 1931-ben feltárt, de részben máig publikálatlan tebtunisi templomkönyvtár anyaga a 2. századból való. A könyvtárban összesen 207 tekercs került elő (eredetileg kb. 400-at őrizhettek benne), és érdekessége, hogy a fennmaradt szövegek kétharmada egyiptomi démotikus írással, kb. 100 szöveg pedig egyiptomi hieratikus írással íródott, és csupán alig néhány szöveg volt görög nyelvű. Kim Ryholt három nagy kategóriára osztotta az itt előkerült szövegeket: kultikus anyagok (50%), elbeszélő szövegek (25%), tudományos és egyéb szövegek (25%) (Ryholt, 2005).
 

6. Könyvek és vallások

 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Köztudott, hogy a három monoteista világvallással ellentétben a görög‒római religiónak nem létezett normatív szent szövege (Beard, 1991; Rutgers, 1998). Ugyanakkor nem mondhatjuk azt, hogy az írás (és olvasás) nem játszott jelentős szerepet bennük. Ha mindenkire kötelező normatív előírásaik nem is léteztek, de voltak „szent törvényeik”, amelyek szabályozták a templomok és a papság működését, sőt bizonyos esetekben a hívekre kötelező viselkedésformákat, az áldozatok és imák szabályait, típusait, esetenként azok szó szerinti szövegét is előírták. És akkor még nem is szóltunk azokról a mitologikus szövegekről, amelyek az istenek világát mutatták be (nevüket, attribútumaikat, viselt dolgaikat) ‒ közülük is a legősibbnek: a homéroszi eposzoknak kétségtelenül szakrális jelleget tulajdonítottak a görögök. Később Homéroszhoz felzárkózott Vergilius is, így már két nagyra becsült epikus műveit is használtak a könyvjóslás (bibliomanteia) céljára, melynek lényege, hogy a szövegekből véletlenszerűen (például kockavetéssel) kisorsolt verseket alkalmazták jóslásra. Az ún. Sibylla-jóskönyvek (Oracula Sibyllina) az egész Mediterráneumban ‒ sőt azon túl is ‒ elterjedtek voltak, bár a rómaiakat érthető módon elsősorban a cumaei Sibylla érdekelte. A hagyomány szerint egy öregasszony Tarquinius Superbusnak ajánlotta fel kilenc könyvét, de a király csak hármat tartott meg, a többi elégette. Ezeket a könyveket a capitoliumi Juppiter-templomban őrizték, de amikor az Sulla korában leégett, a könyvek is az épülettel együtt pusztultak. Később az egész világról újra összeszedték a fellelhető Sibylla-jóslatokat, és gondos válogatás után az újjáépített capitoliumi templomban helyezték el. Augustus később a palatinusi Apollo-templomba vitette át őket. A birodalomszerte népszerűségnek örvendő orákulumszentélyek (mindenekelőtt a delphoi Apollón-jósda, vagy az ugyancsak ennek az istenségnek az oltalma alatt álló a klarosi szentély) verses formában, írásban adták ki feleleteiket a jóslatkérőknek. Kis-Ázsiában még egy különleges, új műfaj is született a 2‒3. században: az ún. „bűnvallás-feliratoké”, amelyben valamely istenség megparancsolja hívének, hogy állítson feliratot, elbeszélve rajta bűnének, megtérésének és gyógyulásának részletes történetét. Arról már ne is beszéljünk, hogy a templomok falait teljesen ellepték a hálálkodó hívek votív feliratai. Ahogy Plinius írta barátjának a hispellumi Clitumnus forrásnimfa szentélyéről: „elolvashatod a minden falon, minden kövön ott található, a legkülönbözőbb emberektől származó sok-sok feliratot, melyeket a forrás és az istenség tiszteletére írtak. Sokat dicséretre méltónak találsz, egyik-másik nevetésre késztet” (Levelek, VIII. 8.7. Muraközy Gy. ford.).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Bár a zsidók és a keresztények látható módon nem dicsekedtek szent irataikkal ‒ amire minden okuk megvolt, hiszen a római állam a legszigorúbban lépett fel minden olyan könyvvel szemben, amelyet (szerintük) mágikus célokra használtak ‒, azt a legtöbben tudták róluk, hogy egy „szent könyv” parancsait követik. (Ennek ellenére, érdekes módon sem Tacitus nem beszél a Bibliáról a zsidók bemutatásakor, sem Plinius, mikor a keresztény istentiszteleteket írja le Traianus számára.) Az alexandriai grammaticus Apión valamikor az első század közepén írta meg művét a zsidók Törvénye és vallása ellen (erre Flavius Josephus írt választ 94-ben); a filozófus Celsus pedig 175-ben írt Igaz beszéd című írásában támadta a Bibliát (amire Órigenés felelt 248-ban). Bár sokan tagadják, hogy az Ószövetség görög fordítása, a Septuaginta, vagy az Újszövetség bármiféle hatással volt a pogány környezetre, ez csupán saját korunkat jellemző, tipikus „understatement”. Az athéni Athénagoras nyíltan írta Marcus Aureliusnak és Commodusnak címzett apologiájában (176‒180 között): „nem ismeretlen előttetek, amit Mózes, Izaiás, Jeremiás, vagy a többi próféta írt” (Kérvény, 9.2. Vanyó L. ford.). Phrygia sok szempontból nagyon különleges terület volt Kis-Ázsiában, de az itt élő zsidók sírfelirataikon egyrészt nyíltan hivatkoztak zsidó (Iudaios/Iudaia) voltukra, másrészt a sírrablók elleni átokformuláikban manifeszt módon idézték a „Deuteronomiumban megírt” átkokat, hivatkozva arra, hogy az ott lakók „ismerik a zsidók törvényét” (Grüll, 2020). Az írásbeliség használatának látványos növekedése a pogány vallásokban nem teljesen választható el a zsidóság és a kereszténység egyre növekvő jelenlététől, bizonyos értelemben annak visszahatásaként működött. Ez a jelenség Phrygiában szövegszerűen is kimutatható. A pogány konfessziós feliratokon az újszövetségi terminológia köszön vissza: hamartia (bűn), paraklétosz (ügyvéd, vigasztaló), dulosz tu theu (az istenség szolgája), angelosz (küldött, angyal), homologeó (vallomást tenni), martüreó (tanúskodni), dünamisz tu theu (az istenség ereje, hatalma) stb. (Schnabel, 2003). Ebben a régióban ugyanis a pogányok, zsidók és keresztények viszonylag szoros közösségben ‒ és a római hatóságok viszonylag laza ellenőrzése alatt ‒ éltek egymás mellett.
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A tanulmány a „Tekercs a kézben – Kísérlet a római sírábrázolások egyik gyakori ikonográfiai motívumának értelmezésére” című pályázat keretében készült (NKFI K 135317). A kutatócsoport vezetője Prof. Dr. Grüll Tibor, tanszékvezető egyetemi tanár (Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet Ókortörténeti Tanszék); tagjai: Dr. Jusztinger János tanszékvezető egyetemi adjunktus (Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Római Jogi Tanszék); Dr. Agócs Nándor egyetemi adjunktus (Eötvös Loránd Tudományegyetem Berzsenyi Dániel Pedagógusképző Központ Történelem Tanszék); Szabó Ernő doktorjelölt, tudományos segédmunkatárs (Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Interdiszciplináris Doktori Iskola).
 

Rövidítések

 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

AÉp
L’Année épigraphique, szerk. Mireille Corbier, Patrick Le Roux, Sylvie Dardaine
CIL
Corpus Inscriptionum Latinarum, Berlin: Berlin-Brandenburgische Akademie der Wissenschaften
KJV
‒ King James Version (bibliafordítás, 1611)
NIV
‒ New International Version (bibliafordítás, 1978)
NLT
‒ New Living Translation (bibliafordítás, 1996)
P. Yale I.
‒ Oates, J. F. – Samuel, A. E. – Welles C. B. et al.: Yale Papyri in the Beinecke Rare Book and Manuscript Library. Vol. 1. New Haven‒Toronto: American Society of Papyrologists, 1967 (American Studies in Papyrology 2.)
RÚF
‒ Revideált Új Fordítás (bibliafordítás, 2014)
 

Források

 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Athénagoras: Kérvény ‒ Athénagorasz athéni keresztény filozófusnak kérvénye a keresztények ügyében. In: Vanyó L. (szerk.): A II. századi görög apologéták. (Ókeresztény írók VIII.) Budapest, Szent István Társulat, 1984, 361‒405.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Plinius: Levelek ‒ Ifjabb Plinius: Levelek. (ford. Borzsák I., Maróti E., Muraközy Gy., Szepessy T.) (Bibliotheca Classica) Budapest: Európa Kiadó, 1981

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Plinius: Panegyricus ‒ C. Plinius Caecilius Secundus: Panegyricus. Traianus császár dicsőítése. (ford. Hoffmann Zs.) Szeged: Lectum Kiadó, 2006
 

Irodalom

 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Alföldy G. (2000): Római társadalomtörténet. Budapest: Osiris Kiadó

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Beard, M. (1991): Ancient Literacy and the Function of the Written Word in Roman Religion. In: Humphrey, J. (ed.): Literacy in the Roman World. Ann Arbor, MI: Journal of Roman Archaeology, 35–58.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Casson, L. (2001): Libraries in the Ancient World. New Haven‒London: Yale University Press

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Cribiore, R. (2016): Literary Culture and Education in the Dakhla Oasis. In: Bagnall, R. S. et al. (eds.): An Oasis City (ISAW Monographs 6.) New York: New York University Press, 179‒192. DOI: 10.18574/9781479818716-026, http://dlib.nyu.edu/awdl/isaw/oasis-city/chapter7.xhtml

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Greene, E. M. (2013): Female Networks in Military Communities in the Roman West: A View from the Vindolanda Tablets. In: Hemelrijk, E. ‒ Woolf, G. (eds.): Women and the Roman City in the Latin West. Leiden: Brill, 369‒390. https://bit.ly/3eFTATV

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Grüll T. (2013): „Ubique fines”: Határok és határkövek a Római Birodalomban. Ókor, 12, 1, 47‒59. https://okorportal.hu/wp-content/uploads/2013/10/Okor_2013_1_nyomdanak_047.pdf

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Grüll T. (2020): „A Törvény, melyet az Úr adott a zsidóknak”. Bibliai idézetek és allúziók késő antik zsidó feliratokon. Studia Biblica ‒ Bibliai Tanulmányok, 2, 2, 83‒129. https://bit.ly/3x49cak

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Harris, W. V. (1989): Ancient Literacy. Cambridge, MS: Harvard University Press

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Hemelrijk, E. A. (2004): Matrona docta: Educated Women in the Roman Élite from Cornelia to Julia Domna. London‒New York: Routledge

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Hopkins, K. (1991): Conquest by Book. In: Humphrey, J. H. (ed.): Literacy in the Roman World. Ann Arbor, MI: Journal of Roman Archaeology, 133–158. DOI: 10.1017/CBO9781139093552.012

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Hübner, S. (2018): Frauen und Schriftlichkeit im römischen Ägypten. In: Kolb, A. (ed.): Literacy in Ancient Everyday Life. Berlin: De Gruyter, 163‒178. https://bit.ly/3hXPSXP

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Meyer, E. A. (2009): Writing Paraphernalia, Tablets, and Muses in Campanian Wall Painting. American Journal of Archaeology, 113, 569–597. https://www.academia.edu/18641313/_Writing_Paraphernalia_Tablets_and_Muses_in_Campanian_Wall_Painting_?auto=download

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Potter, D. S. (2004): The Roman Empire at Bay, AD 180–395. London‒New York: Routledge

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Rutgers, L. V. (1998): The Use of Sacred Books in the Ancient World. Leuven: Peeters

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ryholt, K. S. (2005): On the Contents and Nature of the Tebtynis Temple Library. A Status Report. In: Lippert, S. ‒ Schentuleit, M. (eds.): Tebtynis und Soknopaiou Nesos. Leben im römerzeitlichen Fajum. Wiesbaden: Harrasowitz, 141‒170.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Schnabel, E. (2003): Divine Tyranny and Public Humiliation: A Suggestion for the Interpretation of the Lydian and Phrygian Confession Inscriptions. Novum Testamentum, 45, 160‒188. DOI: 10.1163/15685360360623493

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Scholz, M. (2015): Tumbe Bauern? Zur Schriftlichkeit in ländlichen Siedlungen in den germanischen Provinzen und Raetien. In: Röder, M. ‒ Nickel, C. (eds.): Lesen und Schreiben in den römischen Provinzen. Schriftliche kommunikation im alltagsleben. Mainz: Verlag des Römisch-Germanischen Zentralmuseums, 67‒90. https://bit.ly/3BsbW4x

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Woolf, G. (2009): Literacy or Literacies in Rome? In: Johnson, W. A. ‒ Parker, H. N. (eds.): Ancient Literacies. The Culture of Reading in Greece and Rome. Oxford: Oxford University Press, 46‒68. DOI:10.1093/acprof:osobl/9780199793983.003.0003, https://www.researchgate.net/publication/286482466_Literacy_or_Literacies_in_Rome

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Youtie, H. C. (1971): ΑΓΡΑΜΜΑΤΟΣ: An Aspect of Greek Society in Egypt. Harvard Studies in Classical Philology, 75, 161‒176. DOI: 10.2307/311224
 
Tartalomjegyzék navigate_next
Keresés a kiadványban navigate_next

A kereséshez, kérjük, lépj be!
Könyvjelzőim navigate_next
A könyvjelzők használatához
be kell jelentkezned.
Jegyzeteim navigate_next
Jegyzetek létrehozásához
be kell jelentkezned.
    Kiemeléseim navigate_next
    Mutasd a szövegben:
    Szűrés:

    Kiemelések létrehozásához
    MeRSZ+ előfizetés szükséges.
      Útmutató elindítása
      delete
      Kivonat
      fullscreenclose
      printsave