A 19. században nemcsak az írói státusz jogi és társadalmi szerepe nyer egyre élesebb kontúrokat, hanem a különböző történeti tudományok modern formái is ekkor alakulnak ki. A nemzeti történelem, irodalom, művészet kutatása összefüggésben állott azokkal a közösségi identitásprogramokkal, melyek a 19. század emberét olyannyira foglalkoztatták. Toldy Ferenc – akit az utókor a „magyar irodalomtörténet-írás atyja” megnevezéssel tisztelt meg – A magyar költészet kézikönyvének második kiadása elé írott előszavában magától értetődően szól „a nemzeti míveltség egyedül idvezítő erejéről” (Toldy Ferenc 1876: XII.). E műveltség egy mondai hőskorból vezet el a 19. század modernizálódó Magyarországára, a kortárs irodalom mindennapjaiban azonban nem is a felkínált irodalomtörténeti vízió jelentette a legnagyobb kihívást, hanem az, hogy a folytonos történetként megalkotott rekonstrukció miképpen kapcsolódott a jelenkor irodalmához. A jelen felé vezetett, s nem egyszer a jövőre nézvést is jóslatokba bocsátkozó irodalomtörténeti elképzelések szerzői ugyanis szükségszerűen érvényesítették preferenciáikat a kortárs irodalom megítélésében. Ily módon sajátos helyzet alakult ki: miközben a történeti anyag feldolgozásában az irodalomtörténészek egymás munkáira támaszkodtak, s jobbára az elődök által kezdett történeti konstrukciókat építették tovább, a történet végpontját – mivel időközben az idő is halad – egyre előrébb tolták. Ez az egyik legfontosabb oka annak, hogy a 19. században kialakult az irodalom történetének nemzedéki elbeszélése.