Déry Tibor prózája az életmű első szakaszában a magyar epika olyan jelenségeivel mutat rokonságot, melyek a valószerűség elvét hangsúlyozó realista-naturalista poétikától annak következményeként távolodnak el, hogy a személyiség belső világát a túlfűtött, már-már extatikus izgatottság érvényesülésének színtereként jelenítik meg. Ebben a tekintetben a magyar irodalom kontextusán belül maradva joggal lehet rámutatni a Móricz és Szabó Dezső prózájában mutatkozó párhuzamokra, annak ellenére is, hogy Déry számára gyakran inkább világirodalmi hatások jelentettek közvetlen ösztönzést, mint például Knut Hamsun korai regényei vagy a német expresszionizmus irodalma. A magyar előzményektől eltérő vonása Déry ez idő tájt keletkezett műveinek, hogy a harmadik személyű narrátorok nyelvét általában nem jellemzi az a beszédmódot alakító indulat, amely például a Sárarany szövegét vagy Szabó Dezső számos művét áthatja. Déry epikájában a narrátor – amennyiben nem első személyű szereplői elbeszélő – általában nem adja át magát az indulat nyelvének, távolságtartóbb, személytelenebb pozíciót foglal el. A személyiség belső zaklatottságának megjelenítése olyan poétika kialakulásához vezetett, amely az említett hazai előzményeknél szorosabb kapcsolatot mutat az expresszionista próza jellegzetességeivel.