Szembeszökő ugyanakkor az is, hogy azok a regények, amelyek visszatekintve jól rokoníthatóak az európai regény megújulásának bizonyos tendenciáival, és magas esztétikai színvonalon tettek ajánlatot összetettebb, az elbeszélés nyelvi-tudati feltételeit figyelembe vevő prózaformák kialakítására, hatásukkal nem vettek részt az 50-es, 60-as évek prózájának alakulásában. Ilyen mű lehetett mindenekelőtt Kosztolányi Édes Annája és Esti Kornélja, Füst Milán A feleségem története című regénye és Szentkuthy Miklós Praeje. E prózanyelvi hatásforrások elszigeteltségére és talán az elszigeteltség bizonyos okaira is utal Határ Győző Heliane című regényének sorsa, amely 1947-ben jelent meg először. Ez a kiadás azonban a szerző nem sokkal későbbi bebörtönzése, majd 1956-os emigrációja után lényegében hozzáférhetetlenné vált, és csupán 1991-ben kerülhetett újra az olvasóközönség elé reprint kiadásban. A magyarországi olvasók ekkoriban ismerkedhettek meg Határ Győző Londonban kiteljesedett, versesköteteket és filozófiai munkákat is magában foglaló terjedelmes életművével, prózájának irodalomtörténeti integrálása azonban mindmáig nem ment végbe. A regény kétségtelenül magán viseli Szentkuthy Miklós prózájának hatását, és kisebb mértékben Füst Milánét is, nyelvi működésének természete azonban a hatások felől kevéssé megközelíthető. Határ prózájában a szereplői szólamok szintjén egyfajta mitizáló készség mutatkozik, ami nem ritkán az értelmi viszonyok elrejtésével határos ornamentalitásban nyilvánul meg, és a nyelvi kapcsolódások szabadságfokainak derűs, váratlan megsokszorozásával párosul. A mitizálásban és az ornamentalitásban rejlő konstruktív tendenciákat azonban ironikus gesztusok rendre megtörik, eltérítik. Ugyanígy, az irónia eltérítő, megkettőző hatásának kitéve kerülnek a szövegbe olyan intertextusok, melyek egyfelől bibliai helyekkel mint az európai kultúrát megalapozó szövegemlékekkel hozzák kapcsolatba Határ Győző regényét, másfelől a 18. század utazásregényeivel, az európai próza szatirikus hagyományával és nem utolsósorban antiutópikus államregényekkel. Alighanem a regénynek ez a vonása indíthatta a Csillag kritikusát, a pártállami rezsim későbbi befolyásos irodalomprofesszorát, Király Istvánt, hogy olyan kritikát írjon a Heliánéról, mellyel szerzőjét gyakorlatilag „kitiltotta” az újjáalakuló magyar irodalomból.354 Ez a burjánzó, váratlan kapcsolódások sokaságát hatni engedő, összességében hagyományok találkozásából vagy összeütközéséből keletkező nyelv azonban a szereplői szólamok szintjén is egyfajta értekező-didaktikus igény ellenőrzése alatt marad. Még inkább ez határozza meg a regény nagyszerkezetét, mely a „Tökéletes Államgépezet” kultikus hatalmi rendje (a regény cselekményének helyszínén, Panpedelupe szigetén a GAOGAG-Liba kultuszának hódolnak) és a kritikusok által karneválinak nevezett szabad nyelvi, értelmi működés küzdelmét viszi színre, az utóbbi európai sorsát illetően nem kevés szkepszissel. A Tökéletes Államgépezet mechanikussága Határnál a madáchi teremtésgondolattal mutat közelebbi rokonságot: „Azt hiszem, nem lehet vitás technikus-szellem előtt, hogy ha sikerül olyan államgépezetet szerkeszteni, ami ezt az örök hibaforrást – az embert – kiküszöböli, úgy megvalósítottuk a Tökéletes Államgépezetet. (…) a Tökéletes Államgépezet önszabályozó és önjavító: a legapróbb sérüléstől az egész Tökéletes Államgépezetet Tökéletes Összeomlással fenyegető üzemzavarig minden hibát javít üzemszünet és emberi segítség nélkül: mindezt maga.”355 Az idézet jól mutatja, milyen éles és aktuális volt a szatíra a regény első megjelenésének idején, ami némiképp magyarázza didaktikus voltát is. A recepció tanúsága szerint a mű későbbi olvasója viszont inkább annak veszélyét érzékeli, hogy e regény szilárd történetfilozófiát hordozó „absztrakt parabolává” (Kulcsár Szabó Ernő 1993: 113) egyszerűsödik. Ebben az esetben maga is egy hatalmi rendnek, az absztrakt parabolát megalkotó, „megszüntetve megőrzött” felvilágosító tudat működésének szolgáltatná ki a regény világát. De azon a ponton, ahol a szkepszis már-már stabilizálódna, és tökéletesen átláthatóvá tenné a regény értelmi viszonyait, megint fölülkerekedik az irónia. Példája lehet e kettősségnek a regény utolsó mondata, mely a szkepszist a 20-as, 30-as évek válságirodalmának hangján szólaltatja meg, de nyomban az irónia hatása alá vonja: „E bohózati álom incseleg velem, zöld és brokát, mint a remény: a panpeszvalgicizmus meghódította a világot és katonák és államfilozófiák oly hatalmasok lettek, hogy nem hogy irtják, de most már istápolják az önkísérletező európait és ezek még élnek és gondolkodnak (és fényképezhetők, míg magjuk nem szakad) bölcsen a tévelygésig és ártalmatlan immár, a rezervációkon --- … és prézsmitálják egymásnak, míg ki nem halnak, – a toleranciát.”356