A magyarországi irodalom szovjetizálásának folyamata 1951-ben zárult le. Ekkor vált az Írószövetségből végérvényesen „szovjet mintájú transzmissziós szervezet: közvetítő a kommunista pártvezetés és az átnevelendő néptömegek között” (Standeisky Éva 2005: 177). Ez a folyamat nem mehetett volna végbe a kommunista írók és a népi írók velük szövetséges körének aktív közreműködése nélkül (Standeisky Éva 2005: 201–205). Az MDP kultúrpolitikája az irodalomnak egyszerű agitatív funkciót szánt. A nyilvánosságban szereplő írók, kritikusok, szerkesztők ezt a szerepet elfogadták, és többé-kevésbé azonosultak vele. Az agitáció tartalmát a pártközpont határozta meg. Legfőbb csomópontja a Sztálin és Rákosi Mátyás által megszemélyesített állam, illetve a szintén fölöttes személyként megjelenített párt diktatúrája iránti feltétlen engedelmesség és elkötelezettség volt. Az irodalmi intézmények a párt kultúrpolitikájának végrehajtói voltak, 1953-ig tökéletesen homogén, zárt rendszert alkottak. Az Írószövetség, a napilapok, az irodalmi folyóiratok, a kiadók, az egyetemek irodalmi tanszékei, a tagrevízión átesett Akadémia első osztálya, a Rádió irodalmi szerkesztősége és a könyvtárak lényegében nem tekinthetők másnak, mint egyetlen nagy bürokratikus apparátus részeinek, melynek adminisztratívan irányított működése magában foglalta a feljelentések, a megfigyelések gyakorlatát csakúgy, mint a külső és a belső cenzúra mechanizmusait. Mindez a publikáló írók jelentős részénél az erkölcsi érzék, és a személyes ítélőképesség meglepően gyors felszámolódásával párosult.