A második világháborút követő időszak legnagyobb tekintélyű írója kétségtelenül Illyés Gyula volt. Az irodalmi közvélemény mintegy Babits örökösének tekintette őt. 1937 januárjától ő foglalta el a Kosztolányi halálával megüresedett egyik főmunkatársi helyet a Nyugat szerkesztőségében. Babits és Illyés viszonyáról mindmáig nagyon keveset tudunk, lényeges adatok hiányoznak egy megbízható kép kialakításához. (Kenyeres Zoltán 2004: 80–81.) És nem csupán Illyés pályájának erről az időszakáról hiányosak az ismereteink. A szerzőt kritizálhatatlan magasságba emelő kultusz, az Illyés által maga köré vont – naplóiban is megnyilvánuló – bonyolult misztifikáció, a kortársak és az utókor ideológiai érdekei és persze a hagyaték részleges feltártsága egyaránt felelős azért, hogy sokszor feltételezésekre vagyunk utalva vele kapcsolatban. Holott ami a második világháború utáni négy évtized történetét illeti, poétikai és társadalmi szemléletének, illetve konkrét helyzetekben tanúsított magatartásának elemzése nélkül az egész korszak csak töredékesen érthető. Ugyanígy elemzésre szorul szereptudatának hatástörténete, melynek kortársi és mai megítélése között nyilvánvaló távolság érzékelhető. Hívei és követői a 60-as, 70-es években úgy néztek föl rá, mint az ország első gondolkodójára, élő lelkiismeretére, legfőbb erkölcsi tekintélyére, és ezt a szerepvállalást kritikusai is akceptálták. Irodalmi hatása ennél valamivel korlátozottabb volt, de aligha lehet tőle eltekinteni például Csoóri Sándor vagy Nagy Gáspár pályája alakulásának számbavételekor. A kultikus viszony természetesen Illyés halálakor nyilatkozott meg a legtisztábban, egyszersmind utoljára kaphatott hangot zavartalanul a hozzátartozó beszédmód. „Elragadó volt eretneknek és egyezséget keresőnek egyaránt. Számolni kellett vele, ahogy egy nép lelkiismeretével, igazságérzetével és ízlésével is számolni kell. Eszméit, esztétikáját megmoroghatták némelyek, de azt a valamit, amit a nevének említésére éreztünk és gondoltunk, nem sérthette föl senki. A tehetsége volt ilyen parancsoló? Az is, de a tehetség önmagában sokkal sérülékenyebb. Ő az az idegszál volt, amely közvetítetni tudta Ady lázadását, Széchenyi keserűségét, buzgalmát s a lehúzott kucsmájú juhászok visszafojtott indulatát, anélkül hogy egyik vagy másik mellett kötelezte volna el magát. Összegző volt, és így lehetett sorsfordító a költők és nagy magyar gondolkodók között is”, írta Csoóri Sándor A halál másnapján367 című emlékezésében. Két évvel később a költő monográfusa, Tamás Attila már óvatosan kivonni igyekezett magát a kultikus beszédmód uralma alól: „Az Illyés-életmű méltán vívta ki magának az elfogódott tiszteletet, s hosszú évekig adhat még alkalmat vallomások személyességének megszólalásához. A halált követő megrendülésnek az ő esetében szükségszerűen hosszúra nyúló tartama is elérkezhetett azonban már a múlás szakaszába. (…) Ebben a – távozását nem egyszer még szorongatóan éreztető – új korszakban csak lassan tompuló fájdalommal, mégis: távolodunk már személyének eleven sugárzási köréből, fokról-fokra messzebbre kerülünk művei megjelenésének legszorosabban őhozzá kötődő élménykörnyezetétől is. Nem zárkózhatunk el a tárgyilagos mérlegelés, akár a »bonckés alá vétel« műveletei elől sem.”368