Lukács György moszkvai emigrációja idején a korabeli marxista esztétika legjelentősebb kísérletét tette arra, hogy a sztálini párt társadalomalakító ideológiai elveit összehangolja a 19. századi klasszikus orosz próza, mindenekelőtt Tolsztoj ábrázolásmódjának hagyományával. Tolsztoj és a realizmus fejlődése című munkájában, amely 1935-ben jelent meg, annak hangsúlyozásával emeli az orosz szerzőt a Lukács által korábban inkább mintaszerűnek tekintett nyugat-európai realista próza alkotói fölé, hogy „Tolsztoj világnézete és művészete szorosan összeforrt a parasztság fejlődésével és elégedetlenségével, s ezért Tolsztojnál egyáltalán nem is támadhat a társadalmi valóság vigasztalan sivárságának olyan koncepciója, amilyen a modern realistáké”.375 Így tehát az esztétika elveit alárendelte egy fejlődéselvű társadalomkép célképzeteinek, amelyek maradéktalanul megfeleltek a sztálini párt ideológiája reprezentációs igényeinek. Az 50-es évek magyar regényirodalmát és annak korabeli kritikai fogadtatását ez a szemlélet uralja, sőt nem túlzás azt állítani, hogy az önálló esztétikai kategóriák lényegében felszámolódtak az ideológia erőterében. Ilyen feltételek mellett jelentős alkotás nem jöhetett létre. Jellemző ugyanakkor, hogy a regény funkciói közül az ideológiai, morális üzenetek továbbítása a kor minden írója számára kitüntetett fontosságú, olyan művekben is ez tapasztalható, mint amilyen például Németh László 1957-ben kiadott Égető Esztere, amelyeknek nincs közvetlen közük az uralkodó ideológia fogalmaihoz és történelemképéhez. Nem csoda, hogy a korszak prózájára általánosan jellemző ábrázolásmód kiüresedéséről, az összetettebb értelmezői viszonyt igénylő írásmód lehetőségeiről nem a regény nagykonstrukciója, sokkal inkább kisregények és rövidprózai művek adtak hírt. Nem csupán és talán nem is elsősorban a téma súlyossága, a hét évnyi börtönbüntetés után szabaduló B. sorsa kölcsönöz drámai erőt Déry Tibor Szerelem című elbeszélésének, hanem a kihagyásos szerkesztésmód és az erősen redukált nyelv, amely oly sok csendet zár magába, így őrizve meg a kimondatlanság szférájában az ábrázolt érzelmek finom szövésű bonyolultságát. Tanulságos például a nyelv Hemingway-re emlékeztető redukáltságának, trivialitásának és a pillanat érzelmi összetettségének paradoxona, amikor a B. és felesége hét évnyi várakozás után viszontlátja egymást: