Nem kétséges, hogy ha az irodalompolitika át is ment bizonyos változásokon a Kádár-rendszer évtizedei alatt, e fogalom létezése és töretlen használata már önmagában is kellőképpen jelezheti, hogy az irodalom intézményei (szerkesztőségek, irodalmi tanszékek stb.) és a működését meghatározó önreflexiós mechanizmusok, elsősorban a kritika mindvégig a hatalom ellenőrzése és befolyása alatt maradtak. Mégis elmondható, hogy az irodalom a 60-as évek elejétől egyre kevésbé játszott kitüntetett politikai szerepet. Ennek oka egyrészt az lehetett, hogy a hatalom sikerrel nyerte meg a befolyásos írók jelentős részét a kádári modernizáció ügyének, és már nem várták el tőlük, hogy propagandisztikus eszközökkel is a rendszer mellé álljanak, elegendő volt a részleges egyetértés, a kölcsönösen hasznos elfogadás. Mindeközben a marxista ortodoxia fokozatosan háttérbe szorult a kultúrpolitikai irányításban. Ennek következtében az egyes alkotói csoportosulások külön-külön igyekeztek számukra előnyös, más csoportoknak esetleg hátrányos alkukat kötni a hatalom képviselőivel, jól tudván persze, hogy maga a hatalom sem egységes. A 60-as évek közepétől a 80-as évek közepéig jól kirajzolódnak, ha mai tudásunk alapján minden részletében nem is nyomon követhetők a megosztó logikájú alkufolyamatok.