A 19. századi prózahagyományokkal folytonosságot tartó 20. századi próza legtágabb poétikai kereteit a nyelv, a világ és a beszélő személy természetes adottságként felfogott egységének koncepciója határozta meg, míg a 20. század elejének megújuló poétikai formái a szerkezet koncepció voltára rávilágítva felbonthatóvá tették ezt az egységet, és ezzel olyan narratív eljárások létrehozására nyújtottak lehetőséget, melyek a nyelv, a világ és az önmaga megalkotottságára hangsúlyosan utaló elbeszélő bonyolultabb regénybeli viszonyát építették ki. Ezzel egyszersmind az olvasói figyelmet e viszony problémáinak érzékelése és vizsgálata felé terelték. Nem meglepő, hogy Lengyel Péter regényeiben, a Cseréptörésben (1978), a Mellékszereplőkben (1980, főként pedig legkiforrottabbnak tűnő művében, a Macskakőben (1988) is összekapcsolódnak a megformálás nyelvi, nyelvfilozófiai kérdései az elbeszélő és a szereplők identitásának problémáival. Annál is inkább így van ez, mivel a regényben elbeszélt események hátterében tanúi lehetünk egy város, Budapest nagyvárosi átalakulásának, ami együtt járt a hagyományos társadalmi szerepek átrendeződésével, a modernizáció által felbontott és átszervezett identitásminták megerősödésével.