A történelmi dráma megújítása annak megfontolását igényelte, hogy a hős egy-egy bonyolult történelmi-társadalmi szituációban mennyiben lehet a cselekvés szubjektuma. Hiszen a történelem cselekvő szubjektumát a dráma műfaja még a 60-as, 70-es évek parabolikus drámáiban is állandó akarati potenciállal felruházott, önmagával azonos személynek láttatta. Drámatörténeti jelentőségű az a mód, ahogyan Márton László A nagyratörő (1993) című trilógiájában egy történelmi személyiség, Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem felmorzsolódását és bukását színpadra viszi. A három dráma, A nagyratörő, Az állhatatlan és A törött nádszál egy folyamatot ábrázol. A török és az osztrák impérium szorításában vergődő erdélyi politikának kezdetben mintha lennének választási lehetőségei, sőt némi mértéktévesztéssel az sem elképzelhetetlen, hogy az ország egy hasznokkal kecsegtető, szélesebb európai játszma részesévé válhat. Ám a kulturális törések mentén megfogalmazódó nézetek összecsapásában az ország megkezdi önfelszámolását. A döntések halasztódnak, holott nincs idő, és az utolsó felvonásra a romok keserű szemléje marad. Márton szakít a magyar történelemnek azzal az áldozati, önfelmentő látásmódjával, amely a személytelen végzetet vagy a külső hatalmakat vagy éppen az „idegeneket” teszi felelőssé a szerencsétlenségekért. E szemléleti hagyomány a 19. századtól kezdve drámairodalmi hagyományunkat is mélyen áthatotta. A végzet helyén Márton rossz helyzetértékelést, döntésképtelenséget és téves válaszokat lát és láttat. Főhőse, Báthory Zsigmond az első drámában még összefogott személyiségként, közepes képességekkel rendelkező államférfiként viselkedik, aki lassan elveszíti tájékozódását. Az állhatatlan és A törött nádszál fejedelmén fokról fokra felülkerekednek a politikai helyzet bonyodalmai. Báthory személyiségének széthullását következetlen, gyermeteg cselekedetek és esetenként remek felismerések kísérik. A drámatrilógia összességében történelmi önszemléletünk kritikájára nyújt ajánlatot.