A kora újkorban az íráshasználat mind szélesebb körben való elterjedésével párhuzamosan egyre gyakoribbá vált az emlékezés írásos rögzítése. A kollektív emlékeket megörökítő írott dokumentumok mellett igen nagy számban ismerünk az egyénnek a környezetéhez való viszonyát, az egyén életvilágbeli tapasztalatait reflektáló nem fikciós szövegeket is. Ezek között vannak az eseményeket közel egyidejűleg megörökítők, mint az éves, havi vagy napi rendszerességgel készített feljegyzéseket tartalmazó naplók, útinaplók, kalendáriumi feljegyzések, levelek vagy követi jelentések. Az emlékírás másik nagy csoportját olyan önéletrajzi vagy történeti emlékezések alkotják, amelyek az egyén életét, élete egy szakaszát, valamely történelmi eseményt vagy korszakot a visszatekintés perspektívájában jelenítenek meg. A visszatekintő emlékezések között jellemző az emlékező szubjektív nézőpontjának, egyéniségének egyre hangsúlyosabb megjelenése. Ez leginkább az önéletrajzi narratívát követő emlékezések növekvő számában érhető tetten. Az önéletrajzi jellegű emlékírások között egyaránt vannak erősebb introspektív jellegű, az önmegfigyelésnek, az önreflexiónak, a személyes élmények és a magánjellegű tapasztalatok elemzésének nagyobb teret adó szövegek, és olyanok, amelyekben a történeti kontextuson, a külső eseményeken, a közügyeken van a hangsúly. Ennek alapján szokás megkülönböztetni a szubjektívebb, az egyén sorsára koncentráló önéletírásokat és a külső eseményekre fókuszáló emlékiratokat (memoárokat). Mivel az önéletírás modern alakzataihoz viszonyítva a kora újkori önéletrajzi jellegű szövegek közös vonása, hogy a külső események aránylag nagy súllyal szerepelnek a belső történésekhez képest, e két típus a korszakban általában nem különíthető el egymástól élesen. Rákóczi Ferenc tudatosan megkülönböztette a tetteiről számot adó emlékiratait a személyesebb hangvételű, lélekrajzát tartalmazó vallomásaitól, de Kemény János vagy Bethlen Miklós önéletírásában e két tényező együtt szerepel: ezért ezek emlékiratnak is nevezhetők. (Az emlékirat megnevezést az irodalomtörténet-írás gyakran tágabb értelemben is használja a szubjektív nézőpontot erőteljesebben érvényesítő emlékírások átfogó megnevezésére, ily módon különítve el ezeket a történeti munkáktól. Tekintettel az emlékirat fogalmának többértelműségére, a következőkben csak abban az esetben használjuk, ha a szerző kimondottan emlékiratnak nevezi művét.) Az emlékeit az írás segítségével rögzítő egyén élete különböző helyzeteiben az emlékírás különböző módjait is használhatta: sok szerző esetében tudjuk vagy feltételezhetjük például, hogy önéletírásuk elkészítésekor más jellegű feljegyzésekre, naplókra, levelekre támaszkodtak. Az emlékírók nem szépírói szándékkal, irodalmi ambícióval készítették műveiket, ennek ellenére a 20. században több szerző műve szépirodalomként kanonizálódott. Az emlékírások közül elsősorban a szubjektív nézőpontot hangsúlyosan megjelenítő visszatekintő emlékezések, az egyén jellemét, világról alkotott elképzeléseit árnyaltan megjelenítő önéletírások váltak az irodalomtörténeti hagyomány részévé, ezért a következőkben is e szövegek állnak a középpontban.