A 17. század az aranykor irodalmában a barokk térhódításának időszaka. Természetesen a váltást most sem lehet pontos időrendi határok közé szorítani és gyors ízlésátalakulásban tetten érni. Sőt, a változások egy-egy szerző életpályájában is nyomon követhetők. A költészet terén ilyen alkotó a spanyol barokk első, egyik legmarkánsabb képviselője, Luis de Góngora (1561–1627), akinek neve egyenesen a barokk költészettel vált azonossá. A gongorizmus, amelynek szinte szinonimája lett a kulteranizmus (latin szavak gyakori alkalmazása és végletekig vitt metaforikus ábrázolás), ugyanis megtestesíti a stíluskeverésektől sem visszariadó, festői és zenei hatásokkal élő, csodálatra ingerlő metaforikus nyelvi játékot. Ebben Góngorának számos követője akadt. A letisztult reneszánsz klasszicizmus jellemzi Petrarca, Sannazaro, Tasso és Herrera hatását tükröző első költői korszakát, amikor hagyományos, bájos szonetteket, szatirikus költeményeket írt, ez utóbbiak egész életművét jellemezték. A metamorfózis 1610 körül következett be: az egyszerűséget a legféktelenebb barokk költői pompa váltotta fel. Legjobb szonettjei és románcai ekkor születtek, mint pl. Ariosto Orlando Furiosójából vett, egyik legismertebb és többek által is előszeretettel utánzott epizódnak a barokk átirata, az Angélica y Medoro. Költészetéből száműzött minden közvetlen életrajzi elemet, s így, apróbb személyes utalásoktól eltekintve, versei általános emberi, vallási, udvari témákat ölelnek fel. Nem volt olyan költő, aki ki tudta volna vonni magát hatása alól, sőt költészete az akadémiai prózára, a prédikációra és a színház nyelvezetére is hatott egészen a 18. századig. Kiadatlan művei kéziratos formában terjedtek barátai között vagy udvari körökben. Közismertek azok az irodalmi polémiái, amelyeket Lope de Vegával és különösen Quevedóval folytatott a költészet – formai és tartalmi kérdéseket érintő – lényegéről. E vitákat részben a Soledades (Magányosságok) című négy részre tervezett, de végül befejezetlen eposza váltotta ki, amely a peregrinatio vitae hagyományos, odüsszeiai motívumát ötvözi bukolikus, mitológiai elemekkel s az aranykor társadalomrajzával. Csillaga a neoklasszicista kritikával indult hanyatlásnak, s csak az 1927-es nemzedék fedezte fel újra a tiszta költészet e nagy mesterét.