A II. világháború után a miniszterek büntetőjogi felelősségre vonásának sajátos gyakorlatát kísérhetjük figyelemmel. Annak ellenére, hogy az 1848. évi szabályozás továbbra is a jogrendszer szerves és alkalmazandó részét képezte, azokat a minisztereket és miniszterelnököket, akik háborús és népellenes bűncselekményeket követtek el, a háborús és népellenes bűntetteket megállapító 1945. évi VII. törvénycikk alapján ültették a vádlottak padjára. A vád alá helyezett személyek egy sajátos, politikai és jogi felelősségre vonást egyaránt magában foglaló, a miniszteri felelősség érvényesítésének speciális elemeit nélkülöző népbírósági eljárás alá kerültek, így esetükben nem alkalmazták az 1848. évi III. törvénycikk rendelkezéseit. Ennek indokaként a népbírósági ítéletekben megfogalmazott azon álláspontok szolgáltak, miszerint azon kormánytagok, akik 1944. október 15-ét követően lettek miniszteri címmel felruházva – tekintettel arra, hogy a Szálasi hatalomátvétel erőszakos úton és a jogfolytonosság megszakításával történt – nem tekinthetők alkotmányos úton kinevezett miniszternek. Hasonló – a miniszteri kinevezés anyagi jogi érvénytelensége – volt a kiindulópont a német megszállást követően, de még október 15. előtt megalakult Sztójay kormány miniszterei tekintetében is. Az 1944. március 19-e előtti kormányok tagjai vonatkozásában pedig az ítéletek indokolásai egyszerűen annyit mondtak, hogy ...népbíróság útján vonandó felelősségre mindenki, aki háborús vagy népellenes bűntettet követett el, arra tekintet nélkül, hogy mi volt az elkövető közjogi állása.329