A büntetőeljárási szabályok a XVIII. század végétől fokozatosan áttértek az ún. negatíve kötött bizonyítási rendszerre. A bizonyításnak ez a formája nem köti meg a bíró kezét, nem írja elő, hogy mit kell bizonyítottnak tekinteni, hanem negatíve állítja fel a bizonyítás korlátait. A jogszabályok, illetve a bírói gyakorlat szerint ugyanis meghatározott bizonyítási eszközöket csupán a bizonyítás minimumának kell tekinteni. Vagyis a bíróság a büntetőpernek valamely vitás kérdését, különösen a terhelt bűnösségét nem tekintheti bizonyítottnak, ha azt legalább bizonyos mennyiségű és minőségű bizonyíték nem bizonyítja. Ha viszont van ilyen bizonyíték, a bíró dönt, hogy a bizonyítékok alapján bizonyítottnak tekintse-e a tényállást és a bűnösséget, és ez alapján elítélje-e a vádlottat. A negatíve kötött bizonyítási rendszer tehát nem zárja ki a bíró szabad meggyőződését, hanem csupán korlátozza azt. A pozitíve és a negatíve kötött bizonyítási rendszer között a leglényegesebb különbség, hogy a negatíve kötött bizonyítási rendszer szabályai szerint a bíró soha nem köteles a vádlottat egyéni meggyőződése ellenére elítélni, sőt mindig szabadságában áll, hogy bizonyítottság hiányát vagy az ártatlanságot megállapítsa és felmentse a terheltet, ellenben soha nem ítélheti el, ha a törvényben meghatározott minőségű és mennyiségű bizonyítási eszköz nem áll rendelkezésre.