Az egészséget érintő szolgáltatások egy része nem magánjószág (private good), hanem közjószág (public good), amelynek kínálata tisztán piaci alapon nem szervezhető meg hatékonyan. A közjószág fogyasztásából más fogyasztók nem zárhatók ki, de azok nem is zavarják a többi fogyasztót. Elnevezése onnan származik, hogy a közjószágokat rendszerint közpénzből finanszírozzák, hiszen gyümölcseiket mindenki élvezheti. Egy közjószág előállításakor nincs mód arra, hogy megakadályozzuk az embereket a használatában, így nem lehet árakat megállapítani és díjakat szedni. Ez vezet el az ún. potyautas (free rider) problémához, vagyis ahhoz a helyzethez, hogy nincs közvetlen összefüggés a között, hogy ki mennyit fizet be pl. adóként vagy a társadalombiztosítás kasszájába, s ezért mennyi szolgáltatást vesz érte igénybe. (Gondoljunk arra a tételre, mely szerint minél több fogyasztó vesz részt egy tiszta közjószág fogyasztásában, annál racionálisabb az önkéntes hozzájárulással megoldott finanszírozásból kimaradni – pl. kevesebb jövedelmet bevallani, mint amennyit valójában keresünk, hiszen úgyis megkapjuk a szolgáltatást vagy az ellátást. Ez azonban átvezet minket egy másik kérdéshez, a szolidaritás dilemmájához, amire a biztosítási rendszerek kapcsán fogunk visszatérni.) Az egészségügyben a közegészségügyi ellátások közjószágnak tekinthetők az 1. táblázat szerint, míg a gyógyszer mint termék nem, mert az magánjószág.