A II. Világháború után az európai országokban egy új gazdasági modell erősödött meg, nem utolsó sorban a korábbi évtizedek gazdasági, társadalmi problémáinak a kezelése érdekében. Ennek a modellnek a lényege, hogy az államok stratégiai célként fogalmazták meg, hogy nagyobb felelősséget akarnak vállalni az állampolgáraik jó(l)létéért, ezért egyes területeken sokkal erőteljesebben fognak beavatkozni a társadalmi-gazdasági folyamatokba. Ezek a célok részleteiben már a XIX. század vége felé megjelentek egyes fejlett nyugat-európai államokban, de a negyvenes-ötvenes években minőségileg új szerkezet alakult ki, s egyre több ország kezdte követni ezeket az elveket. Az egyik legjellemzőbb vonása a kialakuló új rendszernek az volt, hogy az állam jelentős költségvetési redisztribúciót kívánt megvalósítani, hogy a társadalom szegényebb rétegei is hozzájussanak olyan szolgáltatásokhoz, amelyekhez korábban – pénzhiány következtében – nem férhettek hozzá. Ilyen területeknek tekintették pl. az oktatást, a nyugdíjrendszert, az egészségügyet és tág értelemben a szociális típusú támogatásokat. Ennek érdekében jelentős jövedelmet vontak el adók formájában a gazdaság szereplőitől, ennek fejében viszont azt ígérték, hogy függetlenül jövedelmi helyzetétől mindenki egyenlő eséllyel fog hozzáférni a fentebb említett alapvető fontosságú, és kizárólag piaci alapon méltányosan nem biztosítható szolgáltatásokhoz. Ezt a megerősödő rendszert nevezzük jóléti államnak, amelynek működésében az egyik lényeges elvi háttér a szolidaritás megvalósítása a társadalom tagjai között. Ennek lényege leegyszerűsítve, hogy mindenki fizessen jövedelmétől függően eltérő nagyságú forrásokat adók formájában az állami költségvetésbe, amely ezen pénzek átcsoportosításával egyenlő feltételeket teremt mindenki számára. Egy egyszerű példával élve a szolidaritás ebben a rendszerben azt jelenti, hogy mindegy, ki mennyi adót fizet be, betegség esetén a kórházban ugyanabba a szobába kerül gazdag és szegény, és ugyanolyan ellátásban fog részesülni.