Bojtár Endre

Strukturalizmus az irodalomtudományban


Az irányzat mint a tudományos paradigma része

Meddő vállalkozás lenne a strukturalizmus, még inkább a struktúra fogalmának a meghatározása körül világszerte folyó vitákat akár csak futólag áttekinteni, a sokféle álláspontot kritikailag megrostálni. (A struktúra fogalmának sokféle használatát kitűnően foglalja össze Hankiss Elemér.4 A hazai vitákat legutóbb Szerdahelyi István ismertette,5 bár nem minden felmerülő meghatározást vett figyelembe és saját megoldási javaslata is erőltetettnek tűnik.) A strukturalizmus a 60-as években főként a francia „új kritika” révén – az irodalomtudományban is divattá vált, s az ilyesmi sohasem használ a tudománynak. Hogy mennyire nem, annak ékes példája M. Bierwisch, aki miután pontos képet rajzol a nyelvtudományi strukturalizmusról, lemondóan jelenti ki, hogy okosabb egyáltalán nem is használni ezt a műszót.6 Tekintettel azonban a terminus technicus használatának gazdag hagyományára, ez a megoldás már lehetetlen. De nem is indokolt, hisz a helyzet távolról sem reménytelen, ha egyfelől kizárunk a strukturalizmus köréből bizonyos, a felületes szemlélet vagy a rosszul megválasztott kritériumok alapján odatartozónak tűnő jelenségeket (hogy M. Bierwisch tudományágánál maradjunk, a strukturalizmussal élesen szembeforduló N. Chomsky attól még nem strukturalista, hogy a mélystruktúra fogalmát használja; s ugyanígy az egzakt matematikai eljárások hívei sem, csupán azért, mert a strukturalisták egzaktságra törekedtek), másfelől ha felülemelkedünk a merev dogmatizmuson, mely egyetlen módszer vagy egyetlen világnézet, filozófia béklyójába zárná az irányzatot. (Ez ellen maguk az irodalomtudományi strukturalizmus képviselői tiltakoztak a leghatározottabban. Így például B. Tomasevszkij már 1925-ben: „az »Opojaz« nem módszer, hanem irányzat, iskola, mely különböző módszereket alkalmazó, de együttesen haladó, léptüket egymáshoz igazító embereket egyesít”,7 s J. Mukařovský szerint is a strukturalizmus „általában a modern tudomány egy bizonyos iránya, a tudományos fejlődés egy bizonyos korszaka”,8 s pár évvel később írt összefoglaló cikkében is szemléletmódnak mondja a strukturalizmust.9)


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2016

ISBN: 978 963 059 700 5

Munkámban az 1920-as évek közepétől 1948-ig nyomon követhető cseh strukturalizmus (J. Mukařovský, R. Jakobson, F. Vodička, R. Wellek stb.), a körülbelül 1930-tól 1945-ig létező lengyel úgynevezett integrális iskola (M. Kridl, K. Budzyk, F. Siedlecki, D. Hopensztand, S. Zółkiewski), valamint R. Ingarden irodalomtudományi nézeteit vizsgálom. Nem tárgyalom tehát a neostrukturalizmusnak minősíthető újabb cseh, szlovák, lengyel, orosz törekvéseket (L. Doležel, J. Levý, F. Miko, J. Sławiński, M. Głowiński, J. Lotman stb. nézeteit). Az 1910–1920-as évek orosz formalizmusát is – melynek V. Erlich úttörő érdemű monográfiája1 után nálunk is,2 másutt is3 több kitűnő összefoglalása született – csak oly mértékben említem, amennyiben az a későbbi fejlődés kiindulópontjául szolgált. A strukturalizmus egészére tett megállapításaim azonban természetesen vonatkoznak az orosz formalizmusra is.

Lezárt korszakról van tehát szó, mely a húszas évek végétől 1945–1948-ig tartott (nem számítva R. Ingarden haláláig, 1970-ig példamutatóan és megingathatatlanul egységes munkásságát), s amelyet időrendi fejlődésében követek végig. Célkitűzésem ennek ellenére nem tudománytörténeti. Azt szándékozom kideríteni, hogy milyen rendszert hagyott ránk a strukturalizmus, s ez milyen mértékben és milyen módon hasznosítható napjainkban.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bojtar-strukturalizmus-az-irodalomtudomanyban//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave