Amint látható, a fenntartható ellátási lánc menedzsmentje valamennyi ellátásilánc-elméletből levezethető, annak szempontjai megjelennek a felelős ellátási lánc menedzsmentjének gyakorlatában. A SSCM hátterét azok a társadalmi kihívások jelentik, melyek a nyolcvanas években jelentek meg, és amelyek a nemzetközi nagyvállalatokat arra kényszerítették, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek a vállalatnak mint érintettek összességének. A fenntarthatóság feltételeinek megfelelő ellátási lánc egyszerre kell versenyképes és valamennyi érintett érdeke szerint fenntartható legyen, ez azonban az együttműködés új formáit igényli. Amint arról a harmadik fejezetben volt szó, ahhoz, hogy a vállalatok megfeleljenek a huszonegyedik század társadalmi, gazdasági és környezeti kihívásainak, a vállalat új, politikai felfogására van szükség. Ez a felfogás elfogadja, hogy a posztvesztfáliai időszakban a nemzetállamok globális szabályozó és befolyásoló képessége meggyengült, ugyanakkor olyan új kihívok jelentek meg, melyek a jogszabályokba foglalt kemény szabályokon túli, együttműködésre épülő puha szabályokat, egyeztetési folyamatokat, hatalomgyakorlási módokat igényelnek (Scherer–Palazzo, 2007). A vállalati működés legitimációját jelentő társadalmi „szabályoknak és normáknak” való megfelelés helyét a vállalatoknak a diskurzív politikai térben történő, részvételükkel támogatott aktív szerepvállalása kell átvegye. A vállalati politika mint a felelősségvállalás új formája a vállalat aktív részvételét igényli a „szabályokat és normákat” a különböző érintetti érdekeknek, társadalmi kontextusoknak megfelelően újraalkotó párbeszéd intézményesült tereiben, illetve a vállalat maga is résztvevője a társadalmi akaratformálás – a felelősségvállalás nyelvén: az érintetti érdek- és értékkinyilvánítás – folyamatainak. Az ellátási lánc menedzsmentje abból indul ki, hogy az üzleti versenyképesség megőrzéséhez, a piaci versenyben való részvételhez nem elegendő egyetlen, vertikálisan szervezett vállalaton belül jól szervezni az együttműködést, csökkenteni a különböző belső és külső érintettek jelentette kockázatokat és kihasználni az érintettek együttműködéséből származó lehetőségeket, hanem mindezt az ellátási lánc egészére is ki kell terjeszteni. Így a piaci verseny nem vállalatok, hanem vállalatokat összekapcsoló ellátási láncok között zajlik. A fenntartható ellátásilánc-menedzsment felismeri, hogy a versenyelőnyhöz egyes vagy valamennyi érintett érdekeinek és értékeinek beépítésére van szükség az ellátási lánc teljes folyamatába. A fentiekre tekintettel ugyanakkor az érintettek értékeinek és érdekeinek beépítése a folyamatba azt is igényli, hogy az ellátási lánc egésze politizálódjon: a lánc szereplői közösen és egyeztetett módon vegyenek részt a kemény szabályoknak (törvények, nemzetközi előírások, szabványok) való megfelelésben, közösen vegyenek részt a puha szabályok megalkotásában és népszerűsítésében (iparági megegyezések, egyesületek és kamarák ajánlásai, szupranemzeti civilszervezetek, NGO-k), folyamatosan tanulva és képezve egymást, az érintettek bevonásával alakítsa azt a társadalmi kontextust, melyhez illeszkednie kell. Így a fenntartható ellátási lánc menedzsmentje egyszerre kell figyelmet fordítson az ellátási lánc egészének hatékony szervezésére, a versenyképesség megőrzésére és a szabályoknak való megfelelésre, vagyis a hatásra (impact), az ellátási láncon belüli bizalom megőrzésére, növelésére, a fenntarthatóság kihívásainak történő folyamatos megfelelésre, vagyis a működés demokratikus szerkezetére (structure), valamint a „szabályok és normák” alakításában való részvételre, az intézményesült diskurzív terek kitöltésére, az érintettekkel közös akaratformálásban való egyenrangú részvételre, vagyis a politikai szerepvállalásra (politization).