2007–2008-ban Alan Greenspan, a FED korábbi elnökének szavai kísértettek: „Az emberi természet megváltoztatására nincs eszköz. Az emberek túl gyakran engednek ismétlődő optimista vagy éppen pesszimista rohamaiknak, amelyek túláradó vagy hirtelen elapadó spekulációkhoz vezetnek.”13 Az USA-ban felszínre tört ingatlanpiaci spekulációs fejlemények a II. világháború óta nem látott lökéshullámokkal rengették meg az amerikai, majd a globális hitelpiacokat is. A nemzetközi tőke- és pénzpiacokon 2007 harmadik negyedévében elkezdődött, majd 2008-ban felerősödött sokkoló folyamatokat sokan és sokféleképpen értelmezték. A domináns diskurzus a nemzetközi pénzpiacok összefüggésében az amerikai jelzálogpiaci válsággal és annak világgazdasági következményeivel foglalkozott, de jórészt csak azzal, hogy mennyire terjedt át vagy tovább a subprime jelzálog, illetve az általános hitelpiaci válság. 2009 tavaszán már nem az volt a kérdés, hogy a kialakult folyamatok válságnak tekinthetők-e vagy nem, hanem hogy a következmények mennyire lesznek súlyosak, illetve hogy hosszabb időtávlatban milyen módszerekkel lehetséges a válságenyhítés. Sokan látták úgy, hogy a még 2009-ben is érzékelhető recessziós veszélyt jelző periódus messze nem egy a sok közül, hanem egyenesen a második világháború utáni legnagyobb gazdasági válsága lesz az Egyesült Államoknak (EIU 2008, Merril Lynch 2008, Soros 2008a). E meglátás lényege az, hogy a jelenlegi válságot nem egyszerűen az elmúlt néhány év felelőtlen hitelezési gyakorlata, elsősorban a nyakló nélkül kihelyezett jelzáloghitelek tömeges bedőlése, illetve az ilyen hitelek elapadása miatt rosszabb finanszírozási feltételek közé került amerikai fogyasztó elfáradása okozza, a baj ennél sokkal mélyebb rétegekben keresendő. A hitelezés és a hitelből fogyasztás növekedése olyan, viszonylag régóta kialakult, a belföldi megtakarításokkal és az amerikai gazdaság külső finanszírozásával összefüggő strukturális tényezőkön alapult, amelyek szükségképpen korlátossá tették a folytatást: a jelzáloghitel- és az ingatlanpiac egymást erősítő abszurd jelenségei csak az utolsó – de nagyon is fontos – szakaszát jelentették a hitelből finanszírozott növekedés időszakának. Az 1950-es évek baby boom generációja az elmúlt húsz évben már egészen másképp viszonyult a fogyasztáshoz és a megtakarításhoz, mint ahogy azt prudens szüleik tették. Hosszú, tizenöt éves hitelezési ciklus érkezett el a végpontjához, amelyben egy viszonylag hosszan tartó, hatéves növekedési expanziós szakasz is végéhez közeledett.14 Ezt az általánosabb, múltbéli aránytalanságokra és alapvető szerkezeti okokra visszavezető magyarázatot tekinti magáénak a jelen tanulmány is.