Az együttműködés kényszeréből következik, hogy a japán szigeteken decentralizált államszervezés nem lenne képes erős és az kelet-ázsiai térségben is befolyásos gazdaságot felépíteni. Ezért a japán állam- és gazdaságszervezés fókuszában az erős központi hatalom állt. A központosítás persze nem feltétlenül sikerült mindig. A XVI. században a császárság megerősítésével próbált két uralkodó is (Oda Nobunaga, Tojotomi Hidejosi) erős abszolutista államot létrehozni (Jamadzsi 1989, Reischauer 1990). Az európai mintához hasonló abszolutizmus kísérlete azonban elbukott a helyi hűbérurak ellenállásán. Ebből okulva, egy másfajta központosítási kísérlet indult meg Tokugava Iejaszu vezetésével. A sógunátus rendszere olyan kormányzói rendszert jelentett, amely a hűbérurakat elszakított a földtulajdontól. A rendszer lényege, hogy közigazgatást irányító nagyuraknak (daimjó) időnként más-más területre kellett költöznie. Ennek köszönhetően egyrészt egy terület szolgái, katonái, hivatalnokai és lakossága nem egy személy, hanem a mindenkori közigazgatási vezető iránt vált hűségessé. Másrészt a gyakori áthelyezés nem tette lehetővé, hogy a felső vezetők nagyszámú udvartartást, hivatalnoki és katonai kíséretet tartsanak és mozgassanak. Így a felső vezető nagyurak csak akkor tudtak sikeresen kormányozni, ha a helyi közösség érdekeinek összegzőjeként léptek fel és együttműködtek az alsóbb szintű, helyhez kötött hivatalnokokkal (Inogucsi 2007). Ezzel viszont a hivatalnokréteg (szamurájok) jelentősége felértékelődött, mert a nagyurak csak akkor voltak képesek konfliktusmentes, gyors megoldásokra, ha a helyi körülményeket jól ismerő hivatalnokokra támaszkodtak. Az így kialakult hivatalnoki elit tekintélye és a XX. századi fejlesztő állammodell erős szabályozó és forráselosztó vonása miatt tekintik a vállalatok értéknek a közigazgatási vezetőkkel való informális kapcsolatápolást.