A 2. fejezetben láttuk, hogy az idők során a központi bankok nem a spontán, evolúciós szabadpiaci folyamatok eredményeképpen jelentek meg, hanem a banki szektort érintő tervszerű állami beavatkozás eredményeképpen. Valójában a központi bank intézménye abból eredeztethető, hogy az állami közhatalmak képtelenek voltak megfelelően meghatározni és megvédeni a letétesek tulajdonjogait; más szóval nem tudtak véget vetni a bankárok visszaéléseinek, akik helytelen módon használták ügyfeleik letétként elhelyezett pénzét. Ez a hiba lehetővé tette a részleges tartalékkal működő banktevékenység létrejöttét, ami, mint tudjuk, lehetőséget nyújt a bankároknak, hogy új pénzügyi eszközöket teremtsenek a semmiből, és így termeljenek jelentős profitot. Nem ismeretlenek már számunkra az effajta banki gyakorlat gazdasági szerkezetre gyakorolt negatív hatásai (rossz beruházások, súlyos válságok, recessziók). Ez a gyakorlat elvileg azt hivatott bizonyítani, hogy a kormányok különösen odafigyelnek, hogy a hagyományos jogi alapelvek érvényesülését biztosítsák – 100%-os kötelező tartalék a látra szóló letétekre nézve. Mindazonáltal az idők során a kormányok – távol attól a céljuktól, hogy biztosítsák a törvénynek való megfelelést –, saját maguk lettek az elsők, akik hasznot húztak a banki ügyletekből, miközben a bankároknak számos kiváltságot biztosítottak. Pénzügyi nemtörődömségüknek köszönhetően az állandó pénzügyi nehézségekkel való küzdelem során nemcsak a részleges tartalékot legalizálták, de időről időre megpróbáltak hasznot húzni ebből a felállásból, vagy a részleges tartalék által a semmiből teremtett kölcsönök összegének követelésével, vagy a felettébb jövedelmező részleges tartalékkal működő bankügyletek teljes, vagy részleges kisajátításával.