Az előző fejezetben világosan bemutattuk a pénzügyi szabálytalan szerződések jogi természetét. Kétségkívül, azok, akik a kezdetektől fogva pénzt kaptak a polgároktól, hogy biztonságban elhelyezzék azt, tisztában voltak a kötelezettségeikkel, azaz hogy mint egy jó szülő, megvédjék a tantundemet, s biztosítsák, hogy a befektető folyamatosan hozzáférhessen. Ez a teljesen tiszta jelentése a biztonságba helyezésnek a helyettesíthető áru betéti szerződésénél. Azonban míg a szerződésnek a jogi természete tiszta és könnyen érthető, az emberi természet gyenge és tökéletlen. Könnyű ezáltal megérteni, hogy azok, akikre rábízták a betéteket nem nagyon tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy megszegjék a kötelességüket, s saját maguk használják a pénzt, amit mások számára elérhetővé kellett volna tenniük. A kísértés nagyon erős volt: a betétesek tudomása nélkül a bankárok nagy mennyiségű pénzek felett rendelkeztek. Ha jól használták a pénzt, bőséges profithoz vagy kamathoz jutottak, amit aztán megtarthattak maguknak anélkül, hogy bárkit nyíltan megkárosítottak volna. Az emberi természet gyengeségének és annak köszönhetően, hogy a bankárok nem tudtak ellenállni a kísértésnek, érthető, hogy a megőrzés hagyományos alapelveit, ami az alapja a pénzügyi szabálytalan letéti szerződéseknek, már rögtön a legelején megszegték, igaz, titokban. Sőt mi több, mivel meglehetősen elvont és zavaros volt a pénzügyi kapcsolatok természete, a legtöbb polgár, valamint a hatóságok – akiknek az lett volna a feladata, hogy betartassák az erkölcsi és jogi alapelveket – néhány ritka eset kivételével nem vették észre ezt a jelenséget. Mire az ilyen csalások felszínre kerültek és az emberek jobban megértették, a bank mint intézmény olyan régóta működött, s annyi hatalomra tett szert, hogy lehetetlen lett volna hatékonyan megakadályozni a korrupciót. Sőt, a hatóságok fokozatos esetfeltárása az olyan ügyekben, amikor a bankok a hatalmuknál fogva pénzt „csináltak”, magyarázatot nyújt arra, hogy a legtöbb esetben a kormányok is tettestársakká váltak azáltal, hogy előjogokat biztosítottak a bankároknak, legalizálták a tevékenységüket cserébe azért, hogy közvetve vagy közvetlenül ők is részesedhessenek a hatalmas bevételekből. Ily módon megtalálták az állami támogatások forrásának egy fontos alternatíváját. Mindezen túl az államnak az a hagyományos feladata, hogy meghatározza és megvédje a tulajdonjogokat, korrumpálódott azáltal, hogy a kormányoknak – köszönhetően a történelmi felelőtlenségüknek és a pénzügyi ellenőrzés hiányának – hatalmas, újra és újra megjelenő szükségük volt pénzforrásra. Ezáltal egy egyre tökéletesebbé váló szimbiózis, vagyis érdekközösség jött létre a kormányok és bankárok között, amely a mai napig fennmaradt.