A mozgásérzékelés (vagy testérzékelés, propriocepció) alapvetően az izmokban, inakban és ízületekben található receptorok szolgáltatta információn alapul (Bárdos, 2007b). Ez az információ tartalmazza az adott izmok, inak feszültségi vagy elernyedt állapotáról és az ízületek állásáról szóló jeleket. Meghatározható a testrészek állása, a terhelésük és ezek által a kézben fogott termék súlya vagy épp a termék használatánál igénybe vett erőfeszítés mértéke (Becker–Kaucsek, 1996). Megállapítható így a személy számára a testhelyzete, például egy fotelben vagy egy irodai széken mennyire kényelmesen tud ülni. Az, hogy ezek mégsem olyan triviálisak az ember számára, az, hogy nem olyan szembeötlő ez a modalitás, mint a látás vagy a hallás, abból fakad, hogy a propriocepció ingerei legtöbbször nem tudatosulnak. Ha tudatosulnak, akkor ezt figyelmünk az adott testrészre vagy annak mozgására való fókuszálása indítja el. Ezt legtöbbször új mozgások tanulásakor éljük át (Bárdos, 2007b). Amint pedig az új mozgássorok, mozdulatok begyakorlottak lesznek, automatikussá, ezzel pedig nem tudatossá válnak. Gondoljunk itt számos mindennapi használatú termékünk működtetésére: nem figyeljük, miként nyomjuk le a kilincset, vagy miként kötjük be a cipőnket. Ezek automatikus és nem is tudatosuló mozgások. Amikor még az elején járunk e folyamatnak, például egy új sportot tanulunk, minden apró részletre odafigyelünk: megfelelő legyen a testtartásunk, az erőkifejtésünk, és ebben segítenek nekünk az edzők, oktatók. A kitartó gyakorlás pedig itt is meghozza gyümölcsét: automatikussá válnak a megtanult sportok mozgáselemei, és a játék örömére tudunk figyelni. Azonban ha izom- vagy ízületi fájdalmaink (pl. sportsérüléseink) vannak, akkor a védekezés egy formájaként testünk a mozgásérzékelésre irányítja figyelmünket, ilyenkor minden mozdulat fájdalmas (Bárdos, 2007b). Gondoljunk itt egy erőteljes edzés után fellépő izomlázra, amikor olyan izomcsoportjaink is sajognak, amelyeknek a létéről nem is tudtunk, nem volt alkalmunk soha „érezni” őket.