A 18. században a tengeri kijáratot kereső, dél felé terjeszkedő Oroszország elérte a Fekete-tenger északi és északnyugati partvidékét. A hatalmas ország egyik legfontosabb földrajzi problémája mind a mai napig, hogy szárazföldbe zárt, nem rendelkezik jó kikötőkkel, ahonnan könnyen elérhetné a világtengereket (Trejvis 2008). A tengerparti kijutás ugyanakkor a geopolitikai pozícióit messzemenően javíthatja, s veszélyeztetheti a többi európai és tengeren túli hatalom helyzetét (a geopolitika egyik alaptételeként ezt a kérdést Halford Mackinder vázolta fel a 20. század elején, amelyet Spykman fejlesztett tovább a második világháború után). A 16. századi Oroszország még csak észak felé, a Barents-tenger partján rendelkezett tengerparttal, amely Európától távol volt, s amelyet az év nagy részében jég borított. Oroszország számára az európai tengeri kijárat megszerzése létkérdés, hiszen a jó kikötők hiánya katonai stratégiai problémát s kereskedelmének korlátozásokat jelentett. Ezért a tengerpart elérése motiválta az ország terjeszkedését nyugati és déli irányba. A 18. század elejétől terjesztették ki hatalmukat a Finn-öböl, így a Balti-tenger partjára. Nagy Péter cár megalapította Szentpétervárt, amely kikötővárosként már biztosíthatta a kapcsolatot Európa felé, viszont ez az öböl sem jégmentes, s a Balti-tengert is szorosok (Öresund) választják le a világtengerekről, s ezt a szorost más hatalmak ellenőrzik. A déli terjeszkedés a Fekete-tenger irányába történt. Ez a kijárat már meleg tengeri alternatívát nyújtott, ezért partvidékének megszerzése fontos volt a cári hatalom számára, s északi és keleti partvidékét meg is szerezték a 18. század során. A Fekete-tengernek ugyanakkor volt egy nagy hátránya. Nevezetesen, hogy kijáratát, a Boszporuszt és a Dardanellákat a Török Birodalom tartotta a kezében, ami tehát ismét a szabad tengeri kijutást korlátozta Oroszország számára. A szorosok kérdése az orosz geopolitika sarkalatos pontjává vált, s ennek mintegy a „kiegészítése” lett a Duna torkolatvidéke feletti ellenőrzés megszerzése (Siselina–Gazdag 2004). A tenger északnyugati és nyugati partjának birtoklásáért többször is összecsapott a két hatalom. Az összecsapások változó eredménye jelentős hatással bírt a Duna használatára is, hiszen a két hatalom egymást váltva, több periódusban uralta a folyót, illetve szorult vissza. Oroszország a Duna használatára 1774-ben kapott lehetőséget a portától, s parti állammá 1812-ben vált, majd 1829-ben az egész deltavidéket az uralma alá hajtotta, s Odessza versenyhelyzetének javítása érdekében akadályozta a dunai hajózást (Vas 1933a). 1840-ben szerződést kötött Ausztriával a hajózás biztosításáról, de igyekezett azt nem teljesíteni. A krími háború végén (1856) elvesztette uralmát a Duna torkolat felett, de az Európai Duna Bizottság tagjaként a befolyásának töredéke megmaradt. Duna parti állammá ismét 1878-ban, a berlini kongresszus után vált. Az első világháborúban a Duna partot elvesztette, majd (már mint Szovjetunió) 1940-ben visszavette, s meg is tartotta a Szovjetunió összeomlásáig (1991). Ekkortól az utódállam, Ukrajna vette át a terület feletti uralmat, de a térséggel kapcsolatos geopolitikája hasonló maradt a volt orosz, illetve szovjet politikához.