A logisztika környezeti szakpolitikája esetében térségünkben az EU közlekedéspolitikai fehér könyve az irányadó, de a világszintű közlekedési alágazatoknál (tengeri és légi) az ENSZ szerveinek – pl. Nemzetközi Tengerészeti Szervezet (IMO) hajókról származó szennyezésekre vonatkozó ún. MARPOL vagy a Nemzetközi Polgári Repülési Szervezet (ICAO) repülőgépekre vonatkozó előírásai – szabályozásai is meghatározóak. Emellett a szubszidiaritás miatt nemzeti és helyi szabályozások is jelentősek. A 2011-ben nyilvánosságra hozott legújabb közlekedéspolitikai fehér könyv alapján a legfőbb kihívásnak az Európai Bizottság a közlekedés 2050-ig tartó fenntarthatóvá tételét tekinti. A fenntartható közlekedést ugyan nem határozták meg, de a fenntartható fejlődésnek az 1987-es ún. Brundtland jelentésben megtalálható definícióját átalakítva úgy fogalmazhatjuk meg, hogy: „Napjaink szállítási igényei kielégítési képességének biztosítása anélkül, hogy a jövő generációt megfosztanánk a saját szállítási szükségletkielégítési lehetőségétől” (Black, 2010, 3.). Az EU közlekedéspolitikája főként a legnagyobb kihívást jelentő szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére fókuszál, amit az 1990-es szinthez képest 2050-ig legalább 60%-kal kíván mérsékelni. Megjegyezzük, hogy ez az érték alacsonyabb, mint az ipar számára megcélzott 80%-os, illetve a szolgáltatások és az energiatermelés részére felállított 90-90%-os értékek. Mindez ahhoz szükséges, hogy az ipari forradalom előtti szinthez képest 2 °C alatt tartsák az átlagos globális hőmérsékletnövekedést, ami fölött már drámai éghajlatváltozás következne be. A közlekedési szektor 60%-os kibocsátáscsökkentésének elérésére többek között: