Az előző két fejezet bőségesen szállít érveket amellett, hogy az Európai Uniónak alapvetően át kell(ene) értékelnie Kína-politikáját, amennyiben nemcsak „stratégiai” jelleget kíván kölcsönözni e viszonylatnak, de azt be szeretné emelni az átalakuló globális rendszer fősodrába is. Már csak az elmúlt évek tapasztalatai alapján is változtatásra szorul az a rendszer, amely ugyan rendszeressé vált és intézményesített magas szintű megbeszélésekre épült, ezekből azonban alig született érezhető pozitívum az EU számára. Ezzel szemben – legalábbis európai megítélés szerint – a kínaiak jóval több konkrét hasznot húztak, amit támogattak az uniós tagállamok különalkui. Nem tagadható azonban, hogy az alapvető hiba az EU legalábbis problematikus megközelítésében rejlik, amely magában foglalja az európai értékrendtől való elmozdulási képtelenséget, a kínai fél hagyományainak, érzékenységének, prioritásainak meg nem értését vagy félreértését, valamint annak felfogását és gyakorlati érvényesítését, hogy Kína viszonylatában nem alkalmazható (sikerrel) a számos más bilaterális kapcsolatra jellemző kondicionalitás eszköze. A két fél értékrendje és gondolkodásmódja közötti különbséget legtalálóbban talán Defraigne (2009) foglalja össze, amikor azt hangsúlyozza, hogy Európa a folyamatok legitimitását rendszeresen előrébb helyezte az eredmény (teljesítmény) legitimációjával szemben, míg Kína mindvégig pragmatikus, teljesítményorientált politikát folytatott („legitimacy of the process over the legitimacy of the outcome”).288 Az új EU-politika követelményeivel és fő területeivel legrészletesebben a European Council on Foreign Relations átfogó és már többször hivatkozott tanulmánya (Fox–Godement, 2009) foglalkozik. A továbbiakban nagyrészt ennek alapján összegezzük a legfontosabb teendőket, miközben a megfelelő helyeken más forrásokat is figyelembe veszünk.