Kutatói pályám Keynes bűvkörében kezdődött. Viszonylag korán komoly érdeklődést mutattam a közgazdasági elmélet végső kérdései iránt, ami engem is meglepett. Mikor a bölcsészkaron szociológiát hallgattam, szinte menekültem a filozófiai stúdiumoktól. Mérhetetlenül zavart, sőt, frusztrált a biztos válaszok hiánya, az egymásnak ellentmondó, az egymásnak feszülő, az egymást felülíró gondolati rendszerek sokasága. Érdeklődésem a gazdaságszociológián keresztül ezért fordult a közgazdaságtan felé, azt remélve, hogy a matematikai eszközök használata miatt egy olyan fegyelmezett tudományra bukkanok, ahol kisebbek a véleménykülönbségek, s hogy bizonyos fundamentális kérdésekben egyetértés uralkodik az iskolák között. Észre sem vettem, hogy a közgazdasági elméletek között ugyanakkora a zűrzavar, s azt sem, hogy Miklós György, Maróth Miklós vagy Nagy Endre filozófia- és szociológiatörténeti előadásai olyan érdeklődéssel és olvasmányélményekkel vérteztek fel, amelyek együtt szinte természetessé tették, hogy közgazdászként figyelmem a gazdaságelmélet és gazdaságfilozófia irányába terelődött. Ma már tudom, hogy e korai élmények hatására az elméleti közgazdaságtan számomra a társadalmak működésének gazdasági aspektusait tárgyaló filozófiai szövegek gyűjteménye lett. Persze az is igaz, hogy csak közgazdászként értettem meg azt, hogy egy tudomány saját magával kapcsolatban feltett kérdéseit e tudomány a saját eszközeivel nem tudja megválaszolni. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy mik a közgazdaságtan feladatai és módszerei, ebben a határhaszon-elmélet nem sokat segít.