Habár igaz az, hogy a friedmani elméletről az újklasszikus rendszerbe történő elmozdulás nem igényli a Phillips-görbe átrajzolását (hiszen a meglepetések képesek rövid távon a gazdaságot eltéríteni a természetes munkanélküliségi és kibocsátási szintről – vagyis rövid távú, negatív lejtésű függvényeknek az újklasszikus Phillips-görbében is helyük lenne), a különbségek mégis döntőek. Friedman modelljeiben a szisztematikus keresletszabályozás rövid távú hatások elérésére még képes, újklasszikus esetben ez a lehetőség azonban már teljesen hiányzik. A pénz hosszú távú semlegességének tézise mellé egy újabb semlegességi tétel került, hiszen az újklasszikus rendszerben a pénz már rövid távon is semleges (Weeks 1998: 154; Gordon 1979: 1–2). Ezzel a kijelentéssel azonban óvatosan kell bánnunk, hiszen amennyire tömör, ugyanannyira gyanús is. Az ortodox monetarista (friedmani) felfogásban a pénz rövid távú nemsemlegességét – leegyszerűsítve – a téves várakozások okozták, vagyis az, ha a gazdaságban nem az történt, amire az aktorok előzetesen számítottak. A hatásosságról folytatott diskurzushoz nem volt szükség arra, hogy a monetáris politikai akciókat szisztematikus, illetve meglepetésszerű csoportokba sorolják. Hosszú távon ez a tévedés (ha nem jelentkezett újabb sokkhatás az előzőre rakódva) eltűnt, s a rendszer visszaállt a stabil egyensúly állapotába. Az újklasszikus esetben a pénz rövid távú semlegességét az okozza, hogy az aktorok már képesek a szisztematikus gazdaságpolitikai lépések anticipálására, így azok már rövid távú hatásokat sem tudnak kiváltani. A rövid távú semlegesség megítélése viszonylagos, vagyis az a racionális várakozások mellett már anticipálható, ám az adaptív rendszerben még meglepetésnek számító akciók hatásosságára vonatkozik. Ha azonban az ortodox monetarista rendszer rövid távú hatásosságának kritériumát, vagyis a meglepetés tényét általánosítjuk az újklasszikus elméletre (nem törődve e meglepetés tartalmi elemeivel, vagyis azzal, hogy ténylegesen mi képes kiváltani azt), ugyanarra az eredményre jutunk: a pénz rövid távon itt sem semleges; az előre nem jelzett (véletlenszerű) politikai akciók átmeneti reálhatásokkal járnak. A pénz tehát az ortodox monetarista és az újklasszikus rendszerben egyaránt csak akkor lehet semleges, ha változásai anticipáltak, illetve korrekt módon érzékeltek. A probléma másként is megközelíthető: az árak rugalmas alkalmazkodása biztosítja a pénz rövid távú semlegességét, míg az empirikus eredményekkel is alátámasztott korlátozott rugalmasság esete (vagy másként: az árak fokozatos alkalmazkodása) csak a hosszú távú semlegesség hipotézisével egyeztethető össze (az árak rugalmasságával kapcsolatos kifejtéshez lásd Gordon 1979).