A monetáris politikával kapcsolatban az eddigiek során elmondottak középpontjában az állt, hogy monetáris politikai eszközök alkalmazása révén az újklasszikus makroökonómia szerint az aggregált kereslet anticiklikus célzatú befolyásolása sem nem lehetséges, sem nem célszerű, ha teljesülnek az elmélet által rögzített alapfeltételek. Ha a várakozások racionálisak, s ha a piaci környezetre a tökéletesen rugalmas nominális változók jellemzők, s ha a sokkhatások előre nem jelezhető fehér zajok, akkor a makrogazdasági rendszerek csak a véletlen hatásoknak köszönhetően térhetnek el az egyensúlyi szintről. Erre azonban ilyen körülmények között szisztematikus anticiklikus monetáris politika nem építhető, hiszen a gazdasági rendszert érő sokkhatások a monetáris politikai döntéshozók számára sem jelezhetők előre, így lehetetlen azokra reagálni. A szokásos értékelés szerint az újklasszikus makroökonómia a gazdaságpolitika hatástalanságát állította a figyelem középpontjába, ám e tételeket rendre aláássa, hogy feltételezéseik, amelyek alapján állításaikat megfogalmazzák, túlságosan távol esnek a valóságos viszonyoktól ahhoz, hogy ezekből plauzibilis módon következhessenek tanításaik. Észre kell tehát venni, hogy éppen a hatástalansági tétel mögött álló feltételezések pontos definiálása jelenti az újklasszikus csoport legnagyobb hatású (ám jobbára elhanyagolt) tudományos teljesítményét. Az újklasszikus makroökonómia nem egyszerűen azt állította, hogy az aktív gazdaságpolitika (szűkebben: a monetáris politika) hatástalan. Lucas és csoportja arra hívta fel a figyelmet, hogy milyen körülmények fennállása esetén kell e hatástalanságra számítanunk.