Az előző alfejezet végén már esett szó arról, hogy a monetáris hatóság aktívan törekszik a várakozások alakítására. A szakirodalomban ezt a törekvést legtöbbször a várakozások lehorgonyzásaként említik, s legfontosabb eszközének a megfelelően alkalmazott nominális horgonyt, a közbülső célt (az inflációs előrejelzést) tekintik. A modern monetáris politika transzmissziós mechanizmusát leíró tanulmányok az árfolyam-, a kamat-, és hitelcsatorna mellett önállóan említik a várakozások szerepét is.259 A várakozások esetenként közreműködnek a többi csatorna működésében is (Svensson 2003a például a kamatcsatorna esetében tesz erről említést, hiszen a ragadós inflációs várakozásoknak köszönhetően az irányadó kamatláb változtatása egyben a rövid lejáratú reálkamatokat is befolyásolja; s a várakozások erősen hatással vannak a hosszabb lejáratok kamatlábaira is).260 A várakozások azonban – ahogy ezt már láttuk is – érintik a gazdasági szereplők árazási magatartását is. Az inflációs várakozások elszabadulása mindig dilemmát okoz a monetáris hatóságnak, hiszen az inflációs feszültség enyhítésének egyik eszköze olyan kamatdöntés, amely azonban káros reálgazdasági hatásokkal járhat; a reakció elmaradása azonban a várakozások megerősödése miatt az infláció elszabadulását okozhatja, hiszen a munkavállalók és a termelők is hajlamosak lehetnek bérigényeik és árajánlataik emelésére – a jegybanki cselekvés elmaradása ekkor a magasabb inflációs várakozások helyességéről győzi meg a közönséget (Goodfriend 1993: 2).