A kommunikáció funkcióit megközelíthetjük nyelvészeti, pszichológiai és szociálpszichológiai szempontból. Az egyik legelterjedtebb megközelítés a nyelvész Jacobsoné (1969), aki a kommunikáció hat alapfunkcióját különbözteti meg. A kommunikáció referenciális funkcióján Jacobson a közlést, tájékoztatást, az információk átadását érti. Az emotív funkció a beszélőnek az üzenettel kapcsolatos érzelmeit, indulatait, hangulatát fejezi ki. A konatív funkció a befogadóra irányul, s az üzenet címzettjének befolyásolására szolgál. Ide tartozik a megszólítás, felszólítás, meghívás, valamilyen utasítás közlése. A fenti három alapfunkció mellett vannak a kommunikációnak mellékfunkciói is. Ezek a fatikus, a poétikai és a metanyelvi funkciók. A fatikus funkció a kommunikáció létrehozására, fenntartására vonatkozik, ide tartoznak azok a protokolláris elemek, mint a köszönés, valakinek a megszólítása, bemutatás és bemutatkozás. A fatikus funkciót szolgáló elemeknek nincs különösebb információtartalmuk, de a kommunikációban részt vevők közötti kapcsolat fenntartását biztosítják. A poétikai funkció azt jelzi, hogy a kommunikációval esztétikai hatást is el tudunk érni: a művészi szöveg, a művészi nyelvhasználat elsősorban ezt a funkciót célozza meg. A metanyelvi funkció a kódra utal, a nyelv segítségével magáról a nyelvről szól a kommunikáció, a kódolás ellenőrzése során a felek arról is meggyőződnek, hogy valójában értik-e egymást.