A célcsoportok pontos meghatározásában az életstílus vagy fogyasztói magatartás alapú szegmentációk szolgálnak kiindulópontként, egy ennél szükségképpen durvább, pusztán a fogyasztók vásárlóerejét figyelembe vevő osztályozás is gyakran alkalmazott eszköz, azonban elsősorban a globális jelenlétű vállalatok körében. A multinacionális cégek egy-egy piacra történő belépés, vagy az adott piacra vonatkozó tervezés idején gyakran teszik fel azt a kérdést, hogy mekkora egyáltalán egy ország piaca, azaz hány millió olyan fogyasztó van, aki potenciálisan az adott termék vagy szolgáltatás vásárlója lehet. A kérdés megválaszolásához szükséges valamilyen sztenderdizált mutató, amely összemérhetővé teszi az egyes országok fogyasztói csoportjait, hiszen más lehetőségei vannak egy magyar és egy osztrák középosztálybeli fogyasztónak, ezért nem elegendő pusztán a társadalmi státusz figyelembevétele, de az árszínvonal is eltérő a két országban, ezért a nominálisan összemért jövedelmek sem igazítanak el. A probléma megoldására gyakran használt eszköz a jövedelemosztályok helyett az úgynevezett vásárlóerőparitással (PPP: Purchasing Power Parity) korrigált mutatók használata (figyelembe veszik, hogy egy ország árviszonyai mellett mennyi termék vásárolható egységnyi jövedelemből), de ez sem igazi megoldás, hiszen az egyes országok rendkívül eltérő adómértékei miatt (amely éppúgy érvényes a jövedelemadókra, mint a forgalmi adókra), még az összemérhetővé tett, vásárlóerő-paritáson számított jövedelmek sem alkalmasak a közvetlen egymás mellé állításra. Ennek az összehasonlíthatósági problémának a kezelésére dolgozott ki az ESOMAR, a piackutatók nemzetközi szervezete egy nemzetközi klasszifikációt (ESOMAR, 1997) (10.1. táblázat).