A rendszerváltozáskor szerzett előnyeit elvesztett Magyarország erőteljesen kirí a hasonló helyzetű és az EU-ba vele együtt belépő átalakult országok sorából. Míg a magyar kisiklás okairól számos írás született (köztük: Karsai–Vértes, 2007; Lengyel, 2008; Muraközy, 2007a; Fodor–Járai–Parragh, 2008; Matolcsy, 2008), a hazai közéletet mintha túlságosan is eluralta volna a befele forduló önsajnálat. Nemigen esik szó arról, hogy a magyar lassulás időszakában hihetetlen ütemben növekedő új EU-agországok esetében a mai közgazdasági irodalomban az eredendő bűnnek számító fenntarthatatlanság jelei alakultak ki már 2005–2007 során. S miközben a hazai és a nemzetközi közvélemény és a sajtó a rövid távú növekedési mutatók bűvöletében él, a közgazdaságtanban járatos elme elgondolkodhatott azon, hogy vajon a Magyarországot az egy főre jutó GDP tekintetében már 2006-ban elhagyott Szlovákia és Észtország növekedési trendértéke elvileg lehet-e hosszú távon 10 százalék fölött évente? Hiszen efféle növekedést a saját kimutatása szerint jelenleg 2400 dolláros egy főre jutó jövedelmű Kína tud csak elérni (World Bank, 2008b), vagyis a mai euró–dollár árfolyamon egytizednyi egy főre jutó jövedelem mellett. Ezen a szinten – Evsey Domar majd Robert Solow évtizedes felismerései alapján – ez a teljesítmény egyáltalán nem meglepő, a szerkezeti tényező meghatározó volta miatt. És ha készséggel elismerhetjük, hogy magyar szerzőnek savanyú a szőlő, a kérdés azért kérdés marad, hisz az említett növekedéselméleti alapvetéseket nem az átalakulás összefüggésében fedezték fel.