Kínában Japánt nem tekintik önálló politikai tényezőnek, hanem az Egyesült Államok csatlósának. Ez a szerepkör természetesen Japán számára is egyre kényelmetlenebb, és mind több feszültséget okoz a kínai–amerikai– japán háromszög viszonyában. Kína felemelkedése Japán szempontjából „katasztrófának” tűnhet. Japán elvesztette vezető szerepét Kelet-Ázsiában, kínai támogatás híján nem nyerheti el az ENSZ BT állandó tagságát, az energiaforrások és a magas feldolgozottságú termékek világpiacán versenyezni kényszerül Kínával, amellyel szemben ráadásul egyre inkább gazdasági-kereskedelmi függő viszonyba kerül. A fejleményekre adott japán válasz – már ami Koizumi 2001-től 2006-ig tartó miniszterelnökségének időszakát illeti – szintúgy „katasztrofálisnak” tűnhet: ideológiai „ellentámadás” (rendszeres miniszterelnöki látogatások a háborús bűnösöknek nyugvóhelyet adó Jaszukuni-szentélybe), nagyobb nemzetközi katonai szerepvállalás, a békealkotmány „lebontása”, Kína potenciális katonai fenyegetéssé minősítése, az amerikai–japán katonai szövetség átértelmezése, beavatkozás a tajvani kérdésbe,63 a haderő tevékenységi körzetének kiterjesztése, területi viták kezdeményezése és a követelések katonai erővel való alátámasztása. A lépések következményeképpen Japán politikai mozgástere még inkább beszűkült, megromlottak Tokiónak nemcsak Pekinggel, hanem Szöullal fenntartott kapcsolatai is (megrendült az amerikai–japán–dél-koreai hármas szövetség), átmenetileg csökkentek az észak-koreai nukleáris válság megoldásának esélyei, és – egyes szakértői értékelések szerint – „elképzelhetetlenről” „lehetségesre” változott egy kínai–japán háború esélye.