A 2001. és 2002. évre szóló költségvetési törvény együttes elfogadása új pénzügyi technikai eljárást jelent, amely két évre előrevetíti a jövedelemelosztási feltételeket, így a gazdaság szereplői számára némi kiszámíthatóságot nyújt. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján – ha a vártnál kedvezőtlenebbek lennének is az adózási szabályok – két év alatt akkor is könnyebb az alkalmazkodás, mint ha egy év múlva újabb kedvezőtlen hatású törvények születnének. A magyar nemzetgazdaság jelenlegi helyzetében a két évre elfogadott adótörvények és főleg költségvetési hatásaik a tervezettől eltérők is lehetnek, hiszen abban az inflációs környezetben, amelyben a magyar gazdaság működik, számos kiszámíthatatlan tényező juthat érvényre, s ezek felboríthatják a két évre kalkulált pénzügyi irányvonalakat. Ugyanakkor, ha a reálisan várhatónál alacsonyabb inflációs értékekkel tervezik a költségvetést – a forgalmi szféra megadóztatását előtérbe helyező, közvetett jellegű adórendszeren keresztül – az államháztartás többletbevételeket tud szerezni, amelyek kormányzati tartalékokként jelennek meg, s felhasználhatók. A magyar államháztartásnak 2001-ben sajátossága volt, hogy az alultervezett infláció okozta adózási többletbevételek nagymértékben bővítették a kormányzatnak a választások előtti szociális mozgásterét. Az Egyesült Államok költségvetési ügyeinek – mint általában mintaértékű államháztartásnak – jó tíz évvel ezelőtt az volt a jellemzője, hogy a választások előtti kormány nem változtatott az előző évek adó-, költségvetési és pénzügyi politikáján. A szakirodalom a „béna kacsa”-effektussal jellemezte az amerikai kormányok választások előtti pénzpolitikájának rezdületlenségét, változatlanságát. A magyar kormánynak 2001-ben – a feltörekvő piacgazdaság és a demokratizálódó magyar társadalom bázisán – megvolt az a sajátos helyzeti előnye, hogy a költségvetési adóbevételekből jókora többletet tudott szerezni, így képes volt az egyébként alultervezett közkiadásokat könnyűszerrel év közben kiegészíteni, s természetesen ezzel megfelelő politikai-társadalmi tőkét is teremthetett a maga számára. Így a kétéves tervezésre épülő, alultervezett inflációs értékű költségvetési politikával részben feledtethetők és enyhíthetők a közkiadási oldal intézményeinek és a társadalom tagjainak nominálértékben kifejezett forrásigényei, ám a – reálértékben, inflációs deflátorokkal és jelenérték-számításokkal – korrigált igények végső soron már kevésbé mutatják a finanszírozhatóságot.