Abból induljunk most ki, hogy a gazdaság szereplői M nagyságú hitelt igényelnek a kereskedelmi bankoktól. Ha a bankok a hiteligényt teljesítik, akkor a pénzmennyiség éppen ennyivel nő. Az új pénz kereskedelmi banki pénz formát ölt, technikailag számlapénz. A kereskedelmi bank nem bocsáthat ki készpénzt. Ezen új pénz egy részét – továbbra is fenntartva a pénzforgalom készpénzhányadára vonatkozó feltételezést – éppen Mx összeget, a finanszírozást igénylők készpénzben kérik. A pénzteremtéshez a kereskedelmi bankoknak készpénztartalékra van szükségük (KPB). A gazdasági szereplők számára rendelkezésre álló látra szóló számlakövetelés M(1–x) lesz. Ezzel a gazdasági szereplők bármely más gazdasági szereplőnek fizetni tudnak. Ha a másik szereplő számláját a pénztulajdonos bankja vezeti, akkor e fizetést egyszerű bankon belüli jóváírással hajtják végre. Ha más banknál vezetik partnerem számláját, akkor a kereskedelmi banki pénz a fizetési rendszeren keresztül jut el az ő számlájára. E művelet biztonsága érdekében a monetáris hatóság minden kereskedelmi bank számára tartalékolási kötelezettséget ír elő, amelynek rátáját továbbra is y-nak jelöljük, nagysága (R). A tartalék nagysága a bank által gyűjtött betétek és a tartalékráta szorzata. Mint láttuk, a tartalékot a kereskedelmi bank a monetáris hatóságnál helyezi el betétként, az előbbi aktívája, az utóbbi passzívája. A tartalék funkciója, hogy rendelkezésre álljon likviditás a bankok közötti számlajóváírásra, ha szükséges, a betétesek kifizetésére. A tartalékolási kötelezettség után megmaradó összeget, a betétek (1–y)-szorosát a bank továbbhitelezheti, hiszen az a tapasztalat, hogy egy ilyen hitelezés nem veszélyezteti a pénztulajdonosok (betétesek) felé felmerülő kötelezettségek teljesítését. A multiplikáció alapja itt is a továbbhitelezhető kereskedelmi banki betét.