Az elmúlt évtizedekben kialakult munkamegosztás értelmében a mikroszintű kérdések (fogyasztói, vállalati magatartás, piaci működés) tárgyalása a mikroökonómia feladata lett, míg a makroszintűeké (GDP, munkanélküliség, infláció) a makroökonómiáé. A megosztás következtében egy kényelmes elkülönülés splendid isolation jött létre, amennyiben nem volt elengedhetetlenül szükséges egymásra vonatkoztatni a két területet, ütköztetni különböző következtetéseiket. Ennek a berendezkedésnek történelmi oka volt: a 20. század elejére a neoklasszikus közgazdaságtan vált a hivatalos, akadémiai közgazdaságtanná, amely valójában mikroközelítésű volt. Ezt vette kritika alá Keynes 1936-os alapműve, amely inkább makrojellegű kérdésekkel foglalkozott. A békés egymás mellett élés úgy vált biztosíthatóvá, hogy az addig egységes közgazdaságtan két részre hasadt: egy neoklasszikus megalapozású mikroökonómiára és egy keynesiánus makroökonómiára. Ettől persze az ellentét nem szűnt meg, csak háttérbe szorult (lásd például a két Cambridge vitáját az 5. fejezetben). A keynesizmus 1980-as évekbeli hanyatlása után az újklasszikus mainstream közgazdaságtan fokozatosan visszafoglalta a makroökonómiát, ami praktikusan azt jelentette, hogy a mikroökonómiát „makrósította”, az egyéni viselkedéseket mechanikusan kivetítette nemzetgazdasági szintre. Megnyugtató megoldásnak azonban ezt az eljárást sem tekinthetjük. (Erről részletesen lesz szó a 11. fejezetben.)