A globalizációval szükségszerűen együtt járt a lokalista megközelítés, a regionalizmus felerősödése, a regionalizáció felgyorsulása is. Az egyes országokban időről időre újraéledő, illetve felerősödő azon nézetek és próbálkozások, amelyek a nemzeti vállalatok mesterséges védelmével és állami támogatásával próbálkoznak, nemcsak ellentétesek a globalizáció folyamataival, de a XXI. században eleve kudarcra ítéltek. A munkamegosztás mai szintjén, a sokrétű nemzetközi megállapodások, szerződések és elsődlegesen a liberalizációt célzó és biztosító egyezmények mellett az ilyen gazdaságpolitika nem megvalósítható. Ugyanakkor a regionális együttműködések, s a különböző gazdasági és annál szélesebb integrációk nem tekinthetők egyértelműen és általánosan a globalizációval ellentétesnek, bár egyes regionális együttműködésben résztvevőknél ilyen elemek, törekvések is felfedezhetők. Általánosan értelmezve a regionális együttműködések és integrációk a globalizációs folyamat szerves részei. A fejlődés erőforrás-szükségletei, a méretgazdaságosság változása, a verseny világméretűvé válása következtében az eredményes működés feltételeinek biztosítása jellemzően meghaladják a nemzetgazdaságok többségének lehetőségeit. Míg a nemzetközi versenykeretek még csak a más országok piacainak megnyitásával teremtették meg a húzóerőt, addig a multinacionális verseny már az erőforrások nemzetközi áramlását is igényelte, a globális verseny pedig ezen túlmenően már a szellemi javaknak és a tőke minden formájának az áramlását is szükségessé teszi. A gazdasági verseny a globalizáció kibontakozásával az országok helyett a régiók versenyévé alakult át. A világon napjainkban már több mint húsz regionális gazdasági integráció (ezen belül Európában hat; az Európai Unió, az EFTA − az összevonások alapján keletkezett Európai Gazdasági Térség − az ECABS, a CIS és a CEFTA) működik. Ezek közül a számunkra legfontosabbra, az Európai Unió jellemzőire a későbbiekben részletesen kitérünk.