A közgazdasági iskolák a munkamegosztás, a termelőerők, a világgazdaság fejlődésével párhuzamosan változó szerepet tulajdonítottak a piacnak és a versenynek. A XIX. század végéig a gazdasági liberalizmust hirdető, a tökéletes versenyt, a „láthatatlan kéz” csodaszerét megjelenítő elméletek domináltak. A XX. században kialakult modern piaci elméletek már nem a tökéletes versenyre, és főleg nem annak mindenhatóságára építenek. A fejlett világ törvényszerűen a diverzifikált piacokkal együtt létezik. [Hammer (1991)] A piacszerkezet egyrészt megjeleníti a „tökéletes verseny” legfontosabb jellemzőjét, azaz egyetlen piaci szereplő sem rendelkezik akkora részesedéssel, hatalommal, hogy a versenytárs cselekedeteit meghatározóan befolyásolhatná. (Ez jellemző például az előző fejezetben bemutatott kifejlett piacok esetében a fizető lakossági szolgáltatásoknál.) Másrészt törvényszerűen léteznek olyan piacok (például a természetes monopóliummal jellemezhető szolgáltatási területeken), amelyeket egy vállalat domináns szerepe vagy az oligopóliumok jellemeznek. Ez utóbbi esetben néhány vállalat meghatározó szerepet játszik vagy játszhat a piac befolyásolásában, és a piac többi szereplőjével szemben erőfölény kialakítására és érvényesítésére lehet képes.