Elemzési folyamatunk során eddig adottnak vettük, hogy a fontos környezeti változások azonosíthatók, és ezeket biztosan tudjuk értelmezni, azaz pontos lehetőségeket és veszélyeket tudunk meghatározni. A bevezetőben azonban már felhívtuk a figyelmet arra, hogy ezek a valóságban óriási kihívást jelentő feladatok. A külső környezet ugyanis tele van váratlan változással, a trendek ellentmondásosak, ezekből következtetést levonni nehéz, így a hosszú távú tervezés megvalósítása közel sem egyszerű és lineáris folyamat. A szcenárió módszertanok ezt a problémát szeretnék orvosolni. A forgatókönyvek készítése során nem a jövő megjóslása a cél, hanem a stratégiai gondolkodóknak alternatív képeket kell generálnia a külső környezet jövőbeni állapotairól. Ezáltal a menedzserek jobban képesek kezelni a vállalatot körülvevő bizonytalan tényezőket is, és nem csak a jól megfogható és könnyen előrejelezhető trendekkel számolnak. Ugyanis amellett, hogy a valóság nehezen érthető és modellezhető, a vezetők kognitív (felfogásbeli, értelmezési) képességei is meghatározottak, hiszen természetes módon nagyobb jelentőséget tulajdonítanak azoknak a változásoknak, amelyek jól láthatók, érzékelhetők és kalkulálhatók. Agyunk természetes, és kétségkívül logikus módon a legvalószínűbb tényezőkre irányítja a figyelmet, így ösztönösen is az általunk jónak és rossznak, azaz valamiért jelentősnek vélt dolgokkal szeretne foglalkozni. De a valóság nem mindig az egyértelmű, valószínű és a vezetők által fontosnak hitt irányba halad, és ilyenkor a felkészületlenségnek nagy ára van. Ezt az értelmezési különbséget Schoemaker (1995) három fajta tudás elkülönítésével érzékelteti: