A „vallásfilozófia” kifejezés ma némileg eltérő jelentésben szerepel a különféle filozófiai nyelvekben. A német nyelvterületen jelentése meglehetősen homályos. A Religionsphilosophie elsősorban a klasszikus német filozófia jelentős alkotóinak vonatkozó – egymástól jelentősen eltérő – nézeteire utal.1 Kortárs értelemben csak periferikus jelentése van. Az elmúlt években több kísérlet is történt arra, hogy a német filozófiai életet bekapcsolják az angolszász vallásfilozófiai vitákba; ezek nagyrészt sikertelenek maradtak. Jól mutatja ezt például J. L. Mackie és Hans Küng vitája, amelyben az előbbi érvelésének világossága és konzisztenciája, mondandójának egysége szembetűnően eltér a másik fél jellegzetességeitől (Mackie 1982). De jól mutatja a sikertelen kapcsolódást egy nemrégiben tartott müncheni konferencia is, amelyen egyetlen német filozófus sem állt elő önálló vallásfilozófiai koncepcióval, amely csak távolról is megközelíthetné a konferencián fellépő angolszász gondolkodók szisztematikusságát, átfogó, filozófiai-tudományos törekvéseit vagy – másfelől – azt a specializáltságot, amelyet a kortárs angolszász diszkusszió tett lehetővé (Brüntrup–Tacelli 1999). A vallásfilozófia ennek megfelelően inkább teológusok területe a kortárs német gondolkodásban: Pannenberg vagy Küng valójában teológusok. Másfelől Jürgen Habermas újabb érdeklődése a vallás tartalmai iránt, amelyek a szekularizált társadalom válságjelenségei közepette fontossá váltak, és amelyek a felvilágosult ész és a hívő ész párbeszédét előmozdítják, megnyithatja az utat a vallásfilozófiai diszkusszió újabb szakasza előtt. Ebben nem a vallásfilozófia teológiai problémái állnának előtérben, hanem a vallás mint közösségformáló erő, mint hagyomány, mint a nyugati világnak a szekuláris ész mellett egyik meghatározó ereje. E lehetőséget foglalja össze Habermas beszélgetése, vitája Joseph Ratzingerrel (Habermas–Ratzinger 2005).